Mindenki ismeri az érzést, amikor a hétvégét otthon töltheti, jórészt pihenéssel, amelyet csak időnként szakít meg apróbb (kötelező) takarítási vagy élettani folyamatokkal. Nincs is ennél jobb, amikor órákig lustálkodhatunk az ágyban az egész heti fárasztó munkálatok után. Sajnos azonban nem csak mi vagyunk. Amennyiben ugyanis panellakásban tengetjük mindennapjainkat, és töltjük ezt a pihenőidőt, szükségszerűen részt kell vennünk a közösség életében – általában passzív szenvedőként.

Szerencsésnek mondható, ha kis életterünk egy másik lakója felhívja a figyelmünket az esetleges kellemetlenségekre: tudunk hová fordulni. Személy szerint engem mindig meghat, ha valaki megosztja velünk, hogy bizonyos időintervallumban nem lesz zavartalan a pihenésünk. Mindez önmagában egy nagyon szép gesztus. Másrészről pedig a színt valló kiírja, hogy meddig számíthatunk – számunkra – indokolatlan hanghatásokra. S ezek teljes palettáját végigkövethetjük a megjelölt dátumig: fúró, dübörgések (fölteszem: bútorok ide-oda helyezgetése), kalapálás és egyéb ismerős, otthonos hangok.

Vannak azonban olyan esetek, amikor lakóközösségünk őszinte tagja nem jelöli meg a várható befejezés időpontját. Esetünkben is balladai homályba vész a munkálatok lezárásának napja. Nyitva hagyja a kérdést a szöveg írója, hogy egyáltalán befejezi-e valamikor a munkálatokat. Jelen helyzetben a sejtelmes „…” taszít minket teljes kétségbe. Vajon vége lesz ennek egyáltalán valaha? Vagy a szerző ezt mintegy hobbiként űzi, az élete részeként, s mint ilyet nem fogja sohasem befejezni – viszont tájékoztat. Ez mindenképp dicséretes.

Kis lakóközösségünk azonban kellő türelemmel és humorral tekint a szöveg sejtelmességére. Örvendezve, vidáman tippelgetjük mindnyájan, mi passzív szenvedők, hogy mikor lesz végük a „hangoknak”. S némelyek ezt a kedves, kissé homályos közlést a képen látható módon veszik tudomásul. Azt hiszem, igaza van mind a figyelmeztetőnek, mind a reagálónak. Ha tudnánk, meddig tart, miért lenne jobb? Így nem kerget minket hiú reményekbe.