Két ünnep között, decemberről márciusra kapta össze magát az negyvenes évei elején járó férfi, aki elmondása szerint régebben olykor elhunyt édesanyja nyughelyénél (!) talált némi menedékre. Máskor megesett vele, hogy a mentősök hozták vissza a fagyhalálból. Viszont ma már újra dolgozik, és bár önmagát továbbra is hajlék nélkülinek tartja, de jóval rendezettebb körülmények között él, mint korábban, s fedél van a feje felett.

Zsolt a hajléktalan emberekre jellemző módon az idő múlásával kapcsolatban néha bizonytalan. Vagy egyszerűen csak rosszul emlékszik erre-arra. Pedig beszéde, tekintete tiszta. Amikor pár hónapja beszélgettem vele, még egy évre becsülte azt az időszakot, amióta az utcán él. Ám legutóbb, április elején már több mint két esztendőt említett, amikor ismét rákérdeztem erre. Vagyis nem évtizedekről van szó, mégis már ennyit is picit összemosott magában. Nem csoda, a szakemberek mondják: minden odakint eltöltött év legalább öttel ér fel, s annyit vesz el az ember életéből.

Az is meghökkentő volt elsőre, hogy amikor azt firtattam, milyen céljai vannak, lakást, barátnőt említett először a következő egy-két hónaptól remélve. Majd amikor megjegyeztem, hogy ez talán kicsit több időt igényelhet majd, s valami konkrétabb iránt érdeklődtem, akkor mondta, hogy „egy okostelefon jó volna”. Ám ami fontos: van jövőképe, s ahányszor csak találkoztam vele – elég sokszor – mindig józanul és ápoltan fogadta Napot, Holdat, hőséget, fagyot. Emellett láthatóan érzékeli, valamint értékeli, hogy már most nagyot lépett előre, ugyanakkor úgy tűnik, nem elégszik meg ennyivel.

Tavaly decemberben írtunk róla, ahogyan Zsolt, a Debrecenben élő férfi próbál egyenesben maradni – az utcán. Ideiglenes alvó- és tisztálkodóhelye volt olykor, ételt adtak neki az emberek, na meg a szálláson is, ha bement. Ám elég kilátástalan volt a helyzete így is. Azóta eltelt három hónap, ám egyre ritkábban láthattuk őt korábbi bevált kéregető helyén. Mint kiderült, sikerült előre lépnie, azért. Saját erőből. Na meg azok által, akik megadták neki a lehetőséget arra, hogy megmutassa, bár a perifériára szorult, de ettől még ember. Aki képes – húsvét környékén engedjünk meg ennyit – a feltámadásra.