Elég volt ehhez az élményhez bemennie a rendszerváltás utáni években valamelyik élelmiszerboltba. Ugyanott, ugyanabba az üzletbe, ahol alig pár évvel korábban annyiszor kénytelen volt megszégyenülten tudomásul venni, hogy a sör elfogyott. Most, illetve akkor úgy térhetett be, mint győztes csatájából a malátakirály. A diadalív talán kissé túlzó kép lehet(ett), de magam, az előző éveket átélve, olykor átszomjazva, mégis úgy emlékszem, hogy a teli sörösládák egymásra rakott beláthatatlan magasságában a diadalív boltívét a bolt plafonja formálta. S köztük a néhány tíz centi széles közlekedésre, kis túlzással, alkalmas folyosó valódi világvárosi promenádot idézett. Feltéve, ha a vásárló a raktárnyi sörösláda közei között akart átmasírozni. De hát ki az a bolond sörissza, aki fizikailag veszélyeztetné a diplomatáskájába kívánkozó készletet.

Szóval, mint az elején említettem, a számba jöhető népességi megoszláshoz képest viszonylag kevés hímnemű boltba járó akadt. Inkább feleségére, barátnőjére bízta saját napi készleteinek feltöltését. Hisz a diktatúra évein megedződött erős hölgyeknek, jobbára családi autó híján, amúgy is meg kellett tennie naponta ezt a túrát. Így hát a legtöbb ház legtöbb ura úgy vélte, hogy meg sem kottyan az asszonynak, ha a napi főznivaló mellé még 4-5 üveg sört a kosarába helyez. Ennyit neki, mármint a hölgynek megér a családi béke. Vélték az akkor még létező férfisoviniszták. Szóba jöhet még, hogy egyszerűen lusták voltak, vagy nagyon elfoglaltak munkahelyi teendőikkel, beleértve a nap kocsmahivatali összegzését. Mindegy is, illetve nagyon nem az, de ez a mentalitás és életforma még nagyon a korábbi negyven évet idézte.

Viszont az, hogy az élelmiszer és egyéb profilú üzleteknek nemcsak a raktárai teltek meg áruval, de a bolti eladóteret szintén ellepték a rekeszek, dobozok, ládák, s zsugorítatlan fóliás zsákban liszt, cukor, rizs stb. (ezeket természetesen korábban ugyancsak lehetett kapni, csak nem öntötték el a boltot). És a sok újdonság, amelyekhez Magyarországon vagy nagyon ritkán lehetett pult felett hozzájutni, vagy még hírből sem ismertük őket.

Ráadásul egy rövid ideig a kapitalizmus farkasfoga csak köszörülte idegeinket és pénztárcánkat, így ekkor némi pénzünk mindig akadt a bolti innivalókra és akár szájkényeztetős nyamnyamokra. Az persze megkerülhetetlen tény, mi most mégis azt tesszük, hogy a tömeges elbocsátások és harminc százalékos infláció gyorsan letörte fogyasztói indulatainkat. Jó, ha napi pár üveg sörünkre sikerült spendíroznunk a havi, korántsem biztos fixből.

A boltokban, talán ezzel párhuzamosan lassan rendeződtek a dolgok. Nem mondom, hogy mindegyikük rövid idő alatt úgy nézett ki, mint az egykori Csillag Csemege a Csapó utca elején. Amely a régi rendszerben talán egyedül a városban kimerítette, beleértve az elvárható választékát, a szocialista fogyasztói realizmus legvégső lehetőségeit. (Ráadásul kitűnő kávét főztek az előtérben.)

Bevallom, a fenti szavak, mondatok helyet sok okos és autentikus gondolattal akartam a rendszerváltás mindennapi életünkre tett, keveset elemzett hatásait boncolgatni. Nem magamtól várom ugyan, de éppen harminc év után lassan ideje lenne azokat az éveket ebből a szempontból elemezni. Mit, mennyit nyertünk vele, s saját életkorunk mellett veszítettünk-e vele valamit.

Mindenesetre saját tapasztalataimat próbálván helyén kezelni, mégis úgy látom, hogy alig akadtam össze ezen évek mindennapjainak olyan utólagos leírásával, amelyet maradéktalanul osztanék. Ugyanis azt gondolom, hogy sok egyéb hétköznapi tárgy mellett az akkori, korábbi és későbbi évek legjellemzőbb vonásai, a legváratlanabb helyeken, akár egy sokat látott sörös rekesz mélyén is fellelhetők.