Bejárta már a világot, minden nyelvre lefordították Ben és Denali történetét. Azzal váltak híressé, hogy amikor Bent a rák miatt kórházban kezelték, hűséges négylábú társa, Denali, gazdája ágyán feküdt és vigyázott rá. Édes kapocs, igaz? Bár történetük nem ér boldog véget, hiszen a kedves szőröst sajnos a rák átszólítota az örök vadászmezőkre, de gazdája egy gyönyörű, megható videóban búcsúzott szeretett társától, melyben a narráció végig Denali szájából hallható.

A mese vége felé elhangzik egy zseniális idézet: mindegy, hogy aznap hányszor sétált be a szeretett személy az ajtón, minden egyes alkalommal ugyanolyan őrült módon örülj neki.

Nagyon régen, okos emberek írásában olvastam valahol, hogy a kutyáknak 2 perces memóriájuk van, addig tudják követni az eseményeket és aktívan emlékezni rájuk. Utána már akkor emlékeznek, ha a szituáció és résztvevői részben vagy egészben ugyanazok. Tehát mondhatni, érthető, hogy minden ajtónyitásnál kiugranak a bőrükből, ha azon a Gazdi lép át.

Aaylat, korábbi reggeli sztorink hősnőjét például mindegy, egy nap hányszor látja a kutyám, Néró, szinte repülve galoppozva rohan hozzá. Még akkor is, ha fél órával előtte már lenyomtak egy kimerítő játékmenetet. Ez pedig évek óta így megy, nap nap után. Aayla pedig ugyanilyen boldogan süvít Néró felé, amint meglátja.

És ez szerintem nagyon csodálatos tulajdonság. Ennyire őszintén és önfeledten örülni a másik jelenlétének.

Szóval, kedves olvasók, viselkedjetek kutyául! 🙂