Most, hogy végigfuttattam agyamban az eddigi karácsonyaimat, rájöttem, a több évtized alatt egyetlenegy karácsony volt, amit nem családtagokkal töltöttem. Mindössze egy. Ám az sem telt egyedül, magányosan. Egyetemistaként részképzésen voltunk Ogyesszában, és december legvégén jöttünk haza.

Kisgyerekként egy jó darabig én is hittem a Mikulásban, a Jézuskában, még ajándékötleteket is írtam nekik, hogy megkönnyítsem a dolgukat. Apukám vasutas volt, olykor szenteste is mennie kellett szolgálatba. Olyankor felért volna bármilyen ajándékkal, hogy otthon legyen velünk.

Ahogy teltek az évek, évtizedek, már nem vágytam tárgyi ajándékra. Most sem vágyom. Tudom, ez hihetetlenül hangzik, de igaz. És nem azért, mert én nem akarok ajándékot adni. Szeretek adni. Bármit, bármikor. Nem kötöm feltétlenül ünnephez. De hosszú ideje azt a közhelyes igazságot vallom, hogy az együtt töltött idő, az egymásra figyelés többet ér minden ajándéknál. És amikor sok-sok év múltán megpróbálom felidézni a karácsonyokat, az ajándékokra nem biztos, hogy emlékszem, arra viszont kristálytisztán, mennyire jó volt a hangulata.

Akadt persze kevésbé vidám, boldog karácsony is az életemben. Egyiket egy személyes tragédia előzte meg és árnyékolta be némiképp. A másikat pedig – a lányommal első közös karácsonyt – a klinikán töltöttük.

A karácsonyban azt imádtam, hogy az év leghosszabb ünnepe. Hiszen már a készülődés is az ünnephez tartozik. Már a megelőző időszakot is átjárta egyfajta tisztaságszag, majd ahogy közeledett a nagy nap, egyre több illat lengte be a lakást. Külön esti program volt nálunk, hogy a szaloncukrokra ráraktuk a kis madzagokat előkészítésképpen, hogy már csak aggatni kelljen őket a fára. Közben, persze, egy-két szem kóstolás tárgya lett.

Akkoriban kétféle szaloncukrot lehetett kapni, a konzum elnevezésűt, ahhoz jó erős fogakra volt szükség (22 forint volt kilója) és a csokist, amiből volt rózsaszín és kék papíros, ez volt a 90 forintos. Majd évek múltán megjelent a középső árkategóriás, nagyon népszerű zselés szaloncukor is. Most olykor mosolyogva nézem a boltban azt az elképesztő választékot.

A sztaniolpapírt, amibe a cukrot csomagolták, gondosan kisimítgattuk és eltettük.

Az iskolában készítettünk színes papírcsíkokból láncot, ami hosszú éveken keresztül elmaradhatatlan „éke” volt a feldíszített fenyőfának, akkor is, ha volt nála sokkal szebb ezüstszínű boa, amit rátekertünk a fára. Noha időről időre vettem újabb díszeket, a régiektől sosem váltam meg. Vannak olyanok, amelyeken még a negyven-ötven évvel ezelőtt rákötött cérna akasztó van.

Gyerekkoromban a karácsony mindig egyet jelentett a szünidővel, ami akkor legalább két hét volt.

Nem voltunk egy fényképezgetős család, nincs gyerekkori karácsonyi képem. Szülőként behoztam a lemaradást. Amikor fényképeket nézegettünk, a lányom az én picikori képeimről is azt gondolta, hogy ő van rajtuk. Így aztán, amikor őt fotóztam vagy időről-időre átnézem a régi képeit, kicsit magamat látom benne, talán én is olyan kis aranyos, rácsodálkozós kislány lehettem.

Karácsony első napján kényelmesen indult a reggel. Pizsamában reggelizhettem, emlékszem, vajas kalács volt és kakaó, a tévében a délelőtti műsort is ágyból nézhettem, nem kellett kapkodni a beágyazással. Ráérősen csináltunk mindent, és ezt imádtam. Az ünnep valamelyik napján vagy a két ünnep közt rokonokhoz mentünk.

És ez a ráérősség tetszik ma is ebben az ünnepben. Nem rohanunk, kényelmesen eszünk, beszélgetünk, játszunk, filmet nézünk, sok időt töltünk együtt. Ahogy telik az idő, számomra ezek a legértékesebb dolgok az életben az egészség és a szeretet után. Az együtt töltött idő, a béke, a nyugalom.

Rengeteg jézusos filmet láttam már. Talán a legendás naivitásom, az örök optimizmusom miatt, vagy csak megmaradt bennem az a csodaváró kislány, magam sem tudom, de mindig az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy másképp végződik a történet.

Karácsonyi zene is szólt nálunk mindig, már a készülődés időszakában is, az ünnepen is. Édesanyámat – sajnos – el kellett helyezni egy idősotthonban. Első évben hazahoztam az ünnepre, következő évben már nem tudtam. Mi mentünk hozzá. A szobában félhomály volt, senki nem akart villanyt kapcsolni. És akkor a nagynéném belekezdett az egyik szép karácsonyi dalba. Én csatlakoztam, és a szobában hirtelen mindenki elhallgatott, a folyosóról sem szűrődött be a szokásos zaj. Lehet, hogy magukban ők is dúdolták az énekeket, talán csak elmondtak egy imát vagy átélték egy régi karácsony hangulatát, ki tudja. A végén hatalmas megkönnyebbült sóhajok jelezték, hogy jó volt az a pár perc áhítat.

Sokáig minden évben azt kívántam, hogy legalább olyan gazdag legyen az asztalunk, és ugyanúgy együtt legyünk a következő évben is. Ez hosszú ideig úgy is volt, de ma már nem teljes a létszám.

Az idei karácsony kicsit más lesz, mint a többi. Mindenkinek. De a remény, hogy a következő jobb lesz, felszabadultabb, bennünk él.

Azt hiszem, ezt a visszaemlékezést legszebben egy régi történettel tudnám zárni. A lányom olyan nyolcéves lehetett, amikor valaki azt kérdezte tőle: Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az? Ő rövid gondolkodás után ennyit mondott: Hogy mindenkinek lehessen egy kívánsága.

Szeretetteljes, meghitt, boldog karácsonyt mindenkinek!

Köszönjük a rajzot a készítőjének és a Debreceni Szegényeket Támogató Alapítvány közreműködő segítségének!

Kérjük, olvassa el a többi karácsonyi mesénket is! Békét, szeretetet, egészséget kíván mindenkinek a Debreciner csapata!