Azazhogy majdnem. Az almafa tavasztól őszig a fenyőfa mellett álldogált, átvészelték együtt a tavaszi szeleket, a forró, tikkadt nyarakat, az őszi esőzéseket és a hideg éjszakákat; ámde minden évben, mire leesett az első hó, az almafa egyedül hagyta a fenyőfát. Lehullatta szép, zöld lombjait, és mély álomba szenderült, de megígérte a fenyőfának, hogy tavasszal mindig visszatér.

A fenyőfa minden télen egyedül vacogott, egyedül nézett szerteszét, veszélytől tartva. Az ő barátja nélkül minden zordan nézett rá, a tarka tájat ellepte a nagy hótakaró, és nem volt senki, senki az égegyadta világon, akivel egyáltalán beszélgethetett volna. Nagyon magányos volt, viszont nagyon éber is, mert elhatározta, hogy amíg az almafa alszik, ő aztán meg fogja védeni bármitől, ami csak az álmát zavarhatná meg.

Minden tavasszal az almafa jóleső álmából ébredt, és mosolyogva bökte meg a fenyőfát, azt mondva neki:

– Nini! Itt vagyok újra! Itt vagyok veled megint.

A fenyőfa megölelte őt, hogy az almafa lombtalanul meg ne fázzon, és addig ölelte, amíg az ágai saját rügyet nem kezdtek el bontani. Aztán az almafa újra az ő üdezöld lombkoronája alatt tündöklött, és almavirággal futkosott a szél.

Gyönyörű volt olyankor, de közel sem volt olyan gyönyörű, mint amikor minden ősszel termést hoztak neki a virágai. Kerekded, szép piros almák csüngtek le az ágairól, az őszi eső cseppjei és a reggeli harmat rajtuk csak úgy csillogott az egyre ritkuló napsütésben.

– Nekem sosem lesznek olyan szép almáim, mint neked – mondta egyszer a fenyőfa.

Nem volt ő irigy. Nagyon szerette nézni az ő barátját minden évben, ahogy téli álmából felkelve újra és újra erőre kapott, csak éppen nem tudta, hogy vele miért nem történik meg soha mindez.

– Ne búslakodj – mondta neki az almafa –, mind mások vagyunk, mind máshogyan vagyunk szépek. Nézd! Neked ott vannak azok a szép tobozaid.

– Semmi színük nincsen – mondta keserűen a fenyőfa.

– De olyan szép az alakjuk! – mondta az almafa. – Az én almáim ilyen téren igazán unalmasak. Kerek labdácskák, amiknek ha színük nem lenne, nem is lennének olyan érdekesek.

Ez egy kicsit jobb kedvre derítette a fenyőfát, de ő nem tudta úgy örömét lelni a tobozaiban, mint az almafa almáiban. De talán, gondolta, talán így is volt ez rendjén.

– Egyszer neked is lesznek színeid – mondta aztán az almafa. – Amikor kisebb fácska voltam, én is sokat vártam arra, hogy nekem is almáim legyenek, mint a többi almafának. Lehet, hogy egyszer te is pirosba borulsz majd!

Megint eljött a tél, és az almafa ismét egyedül hagyta a fenyőfát. A fenyőfa összehúzta magát, hogy örökzöld levelei melegítsék őt, de így is nagyon fázott. A melengető napsugár sosem érte őt elég ideig, hogy igazán felmelegedhessen, az éjszakában pedig nem látott el messzire, és ettől csak még magányosabbnak érezte magát.

Történt aztán, hogy két igen furcsa állat, akik két lábon jártak és mindenféle ruhákat hordtak magukon, rátaláltak, és megkérdezték, miért búslakodik.

– Nem búslakodom én – mondta a fenyőfa, noha nem mondott teljesen igazat; de azért mégsem volt ő teljesen bús, mert tudta, hogy a barátja minden tavasszal visszatér. – Csak nagyon fázom itt, a hidegben.

A két furcsa lény – egy nagyobbik, akinek szőrös volt arca, és egy kisebbik, akinek nagyok voltak a szemei – aztán bevitték őt egy házba, ahol végre felmelegedhetett.

– Köszönöm, hogy vendégül láttok – mondta a házigazdáknak, akik embernek hívták magukat. – De nekem tavaszra vissza kell mennem a barátomhoz, hogy lássam, amikor felébred.

– Messze van még a tavasz – mondta a nagyobbik ember, aki az apukája volt a kisebbiknek. – Nem maradsz itt velünk karácsonyozni?

A fenyőfa nem tudta, mi az a karácsony, ezért ők elmesélték neki.

Egy nap feldíszítették őt mindenféle színes dísszel, sok-sok piros gömbbel, piros szaloncukorral, de még más, megannyi szín is akadt az ő ágain.

A fenyőfa nagyon meghatódott. Hát erről beszélt az almafa? Ó, nagyon izgatott volt, hogy elújságolja neki, mi történt vele! Nemcsak pirosba borult ő, hanem megannyi színbe!

És megannyi színes doboz került az ágai alá.

Egy éjszakán aztán a kisebbik ember, az a kerekszemű, vidáman kibontotta az ajándékait. Az egyikben egy csodaszép könyv volt, amit a gyerek azonmód kinyitott, és olvasni kezdett. Friss volt benne a tinta, és nagyon kellemes illata volt a lapjainak.

A könyv, akiben a fenyőfa felismerte régi barátját, az almafát, éber szemekkel nézett fel rá, és mosolyogva mondta:

– Mondtam én, hogy neked is lesznek színeid!

Köszönjük a rajzot a készítőjének és a Debreceni Szegényeket Támogató Alapítvány közreműködő segítségének!

Kérjük, olvassa el a többi karácsonyi mesénket is! Békét, szeretetet, egészséget kíván mindenkinek a Debreciner csapata!