4:40 – Még sötét volt odakint, mikor megszólalt az ébresztőóra. Oldalra pillantott, a felesége csukott szemmel szoptatta kisfiukat, hogy még visszaaludjon. Óvatosan kitakarózott, megsimította a nő kezét, majd lábujjhegyen kiosont a szobából. A konyhában már be volt készítve a tűzhelyen a kotyogós, alágyújtott, s míg a fürdőszobában megmosakodott, a kávé is lefőtt. Köntösben leült a konyhaasztalhoz és elkortyolgatta a hajnali feketét, miközben végigpásztázta a Facebookot a telefonján, hogy történt-e valami tegnap este óta. Történt. Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy mától már a közterületeken is csak maszkban lehet lenni. Pár pillanatig gondolkozott, hogy ez rá érvényes-e, megy-e ő közterületre. Köz-terület.. Értelmezte a szót. A köznek a területe. Valószínűleg minden, ami a kapun kívül van – gondolta. „Hát, fasza, akkor már nemcsak a buszon, az utcán is hordani kell ezt a szart.” Míg ezen lamentált, úgy eltelt az idő, hogy már sietve öltöznie kellett, hogy elérje a munkásjáratot.

5:20-kor már a járdán szokott lenni, most meg még csak a lámpát kapcsolta le. „Le fogom késni” – mondogatta magában, és ahogy tette fel a maszkot, elszakadt a gumi, ami a fülénél tartaná. „Nagyon jó.. A buszra sem fognak így felengedni.” Rohant vissza a lakásba, hogy keressen egy tartalék maszkot, de már a kulcsot sem találta. Amikor elkáromkodta magát az ajtóban, mert már a szomszéd kutyája is ugatott, hallotta, hogy a kisfia ordít. A felesége buci szemekkel lépett ki a szoba ajtaján, és számon kérte, hogy miért zajong, egyébként is, miért van még otthon.. A férfi nem szólt semmit, felmutatta az új maszkot, és elrohant. Ahogy futott, látta, hogy a busz már a megállóban áll. Nekiiramodott még jobban, de a busz elindult. Hiába kiabált, már nem figyelt senki. Azt hitte, hogy felrobban ott helyben. „Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!” – kérdezte, de nem érkezett válasz. Elővette a telefonját. A felettese a közelben él, felhívta. Hátha el tud érte menni, mivel ő kocsival jár. „Szia, Tibi, ne haragudj már, hogy ilyen korán hívlak.. Lekéstem a buszt, amilyen szerencsétlen vagyok. Figyelj.. El tudnál értem jönni? Nagyon köszönöm, Tibi, nagyon kedves tőled. Nagyon köszönöm! Jó, jó. Várlak, itt leszek a buszmegállónál.” Nagy levegőt vett, próbált megnyugodni, hogy most már minden rendben lesz, be fog érni kezdésre, nem romlott még el minden. A Messengeren megkereste a feleségét, és küldött neki egy szívecskét, hogy ne haragudjon. Mikor felnézett, Tibi megállt előtte, be is ugrott gyorsan a kocsijába.

Mikor a beléptető kapuhoz értek, ahol kötelezően mindenki testhőjét megmérik, hatalmas sor állt. „Oh, Tibi, sajnálom, ez miattam van. Nem tudtad kikerülni a tömeget.” Semmi baj, nyugtatta a kollégája, ez már egy ilyen nap. Mire rájuk került a sor, és a portás odatartotta a homlokához a lázmérőt, az nagyot sípolt. Kérték, hogy álljon félre, pár perc múlva újramérik. Tibi akkor már otthagyta, nem várhatott tovább, már őt is várták odafent. Kezdett újra ideges lenni, a kezét a homlokára tette, de mivel a keze hideg volt, nem volt benne biztos, hogy jól érzi a hőjét. Mindegy, gondolta, majd a kis készülék megmondja. Közeledett a portás, aki ismét odatartotta a homlokához a lázmérőt. „39,7 – Na, kolléga. Mehetsz is haza, lázas vagy.” De mivel? És hogyan? És mit csináljon most? Záporoztak a kérdései, de csak arra kapott választ, hogy mindjárt jön az éjszakás műszak, velük haza tud menni. És mikor jöhet újra dolgozni? Miből fogja kifizetni a számlákat? Mit csinál majd most otthon? Mérgében belerúgott egy hatalmas kőbe, de nem volt jó ötlet, mert még a cipője is kiszakadt és valószínűleg eltört a nagylábujja is. Fájdalmában összeroskadt, és csak annyit szólt: Bazdmeg, Viktor!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!