Mottó helyett Minarik: A film – Régi idők focija – Budapesten játszódik 1924-ben. Minarik Ede mosodás egyetlen szenvedélye a foci. Arról álmodik, hogy csapata, a Csabagyöngye bejusson az első osztályba. Ezért a célért hajlandó lenne feláldozni mindent, amije csak van. De nincsen semmije, még játékosa is alig van. A csapat is csak olyan, mint a kor. De akkor is „kell egy csapat!”
(No, nem egy stadionos orbáni. Nekem legalábbis nem. Egy olyan csapat kell, amiben lélek és emberség honol.)

Az ember csak nézi a híreket, és naponta elkeseredik valamin. Most éppen egyre nagyobb a koronavírus áldozatainak a száma, nyíltan és számolatlanul lopják a közpénzt, valaki bíróság elé került, közismert embereket lakoltatnak ki rendőri segédlettel, és van, ahol az állam elzárja a gázt egy intézménytől, amelyiknek ő maga, igazoltan milliárdokkal tartozik. Megvan a nap alaphangja. De hogy minden napra jusson egy-két mese ebben a kis országban, az már skandalum. A kisember pedig csak néz ki a fejéből, megrázza azt, majd megpróbál visszatérni a maga világába; a sárga csekkek közé, a végrehajtóval való harchoz, a kilakoltatás valóságához vagy ahhoz, hogy mit vegyünk meg és mennyiből, a gyereknek szüksége lenne erre vagy arra, a „kölcsön kéne kérni, de miből adom meg” problémák közé. És nem érti az összefüggéseket a maga élete és a közéleti hírek között. Pedig vannak.

Nem mondok vele újat, ha azt mondom, hogy az elmúlt kb. húsz évben egyre jobban eltávolodtak egymástól az emberek. A közéletben szekértáborok még vannak. Az ellenzékieket most nem tartom sokra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kormánypártiakat igen, de tény, hogy a közös érdek, de legfőképpen a pénz ott nagyobb összetartó erő egyelőre bárminél. A járvány miatt is sekélyesedni látszik a lét, míg másoknak akár aranybánya is lehet. A kisember retteg, a hős lelkű pedig lehet, hogy meghal, elviszi a vírus. Mondjuk egy keresztény országban ennyire nem hinni Isten kegyelmében, majdhogynem bűn. Most nevetnék rajtuk, ha lenne kedvem hozzá. Valahogy nem a vírustól, hanem az embertől félek, akinél nincs vérengzőbb, ha fél.

Jaj, az a kétharmad! Már az idegeimre megy. Borsodban most ugyan lehetne változtatni rajta, de kikkel? Az ellenzéki összefogást hirdetők a cigányok által is sűrűn lakott 6-os választókerületben közös jelöltként indítanak egy ősjobbikost, amihez csak gratulálni lehet nekik. Gyönyörű választás. „CLM”. (Találják ki, mire gondolok!) Aztán jön egy cigány ősroma képviselő, akivel úgy-ahogy ki is egyeznék, ha nem tette volna be a kaput például a 2018-as választás során ő maga is az MCP-nek, amikor is én a saját jogú képviseletért képes lettem volna lepaktálni a madáchi Luciferrel is, csak legyen. Nem jött össze. Ő ellenünk dolgozott. Azt hitte, demokrata. (És kaszált bennünket a magát demokratikusnak nevező ellenzék is, merthogy „miattunk nyer a Fidesz”. Hát nem miattunk nyer, hanem az igazi többség nagy-nagy megosztottsága és tunyasága miatt.) Nem mondom, hogy Váradi Gábornak nincsenek érdemei, de valahogy nem tartom alkalmasnak országgyűlési képviselőségre. Annyira nem képzett, annyira nem szónok. Bár, ha azt veszem alapul, hogy ott némelyek milyen iskola végzettséggel és múlttal rendelkeznek, elférne a többi között. Ott van még Tóth Ádám, aki elvileg független, de persze mellett van a Szolidaritás mozgalom. Nem tűnik rossz választásnak. Nem égette még meg a politika, egyetemre jár, valahol még a fegyverbarátság is összefűzne vele… Egy biztos. Ilyen felállás mellett sokkal nagyobb esélye van a magyar trikolórt fordítva jegyző fideszes leányzónak. Nem azért, mert ő a legjobb, hanem mert ő a fideszes. Örülhetek, hogy most nem kell szavaznom, nem az én választókerületemben van időközi választás. Jaj! Már megint politizálok, latolgatok, véleményt mondok. De minek? Úgysem hallgat rám senki… Ha mégis, azzal bizony nem nyer sokat.

Akkor jöjjenek a civilek. Igen, de minek? Kit mentettek még meg? Vagy ha igen, meddig? Régebben számítottak, és ki is tudták harcolni, hogy az ellenzéki képviselők melléjük álljanak és átvegyék az ügyek stafétáját! Ma igen sokszor azok a képviselők úgy hallanak, mint kutya a lakodalomban. Szelektíve! Jó esetben „nem hagyjuk, nem hagyjuk”, aztán megunják és hazamennek. Kiírjuk a Fidesz szemét, egyesek felkutatják a törvénytelenségeiket, és semmi. A hatalom ledarálja az ügyeket.
Talán ezért: „Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, az egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős. Össze kell tehát kapcsolni az igazságot az erővel, ezért vagy az igazságot kell erőssé, vagy az erőset igazságossá tenni.” (Blaise Pascal)

Nem veszik észre az ellenzéki kisgazdagok, hogy a pórnép nélkül csak pusztába kiáltott szavak ők maguk is. Holnap mennek a jól fizető állásaikba, ahol nem mutatják ki, hogy mi az, ami nem tetszik. Majd az éj leple alatt a sötétben, tömegben, százeres telefonokkal világítva, nem igaz? Nem mutatják. Tömegben kicsit hangosak, talán kicsit irigyek is, de önmagukban néhány százezren semmire sem képesek ott, ahol milliókat nyom el a hatalom. Megfogyva, bár törve nem. Most már törve is, de élni kell, és az emberek viszonyulnak, csiszolódnak a hatalmas hatalom felé. Kell a pénz, hogy legyen holnap. Ha nincs munkám, senki nem fog segíteni. Nevermore! Sohamár! Semmisem! Itt még Edgar Allen Poe is találna anyagot a dekadenciához.

Hej, azt a covidos sarkantyúját neki! Nem elég a magunk baja, a csendben elködösített gazdasági válság és a szoft diktatúra, ami csendesen végezi ki, aki ellenáll, jön még egy járvány is! Élni azonban kell. Már nincsenek nagy mozgalmi körök, ha pedig lennének maszkban és 20-an elszeparálva…

„És mégis mozog a Föld!” – kiáltott fel valaha Galileo Galilei és most én: És mégis mozog a Föld! Az élet körforgása nem áll meg. Egyesek mennek, mások maradnak, a gonosz sem szűnik meg soha létezni, de a jóra vágyók sem akarnak kihalni ezen a Földön.

Vannak barátaim! Nem is kevesen, és nem is egy társadalmi rétegen belül, hanem úgy itt is, ott is, amott is. Még élünk! – kiáltok fel, mint valaha Tarzan, amikor már minden veszni látszott. Még élünk. Még írhatok. Még küzdhetek a szavakkal, amik tükrözik azt, ami vagyok. Örök optimista, örök kritikus.

Még élünk. Még él a Haladjunk Aktivista Csoport, tagja vagyok a nemrégiben alakult Tumenca-Veletek Egyesületnek és küzdök egy régi formációért is, mert oda is tartozom. Egy kicsit megint hazatértem, nem vagyok egyedül. Motor vagyok, aki össze fogja hozni a jó embereket! Motor akarok lenni! Te is légy motor! Szervezz kisközösségeket, hogy majd egymásra találjunk! Tervezzünk, segítsünk és segítenek. Vannak még jó emberek! Maradjunk még meg embernek! És persze látni a fényt is az alagút végén, mert a történelem kereke sem fog megállni azért, mert most nehéz embernek maradni.

Kell egy csapat. Néhány ember. Először csak egy kicsi. Kell sok kis csapat. Sok kisemberrel. Kell valami pozitív ügy, ami összeköt minket. Nem Orbán és társai leváltása legyen a tét, hanem az út legyen tiszta, ami majd elvezet oda. Kell egy jó cél. Kell még egy. Meg kell tanulni adni tudni, és kell, hogy legyen egy egészséges büszkeség az elfogadásban, ami inspirál emberré válni. Meg kell tanulnunk állammá válni.

El fog jönni az idő, amikor egy kis csapat a mérleg nyelveként megváltja a világot, és sokszínűség újra szép lesz, és keresett! A kétszínűség elbújik, és az ember teste újra megtalálja a lelkét is.
Dolgozzunk rajta együtt! Legyünk jóemberek!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!