Debrecennek van egy színháza. Több is van, volt és lesz, de ha valaki itt teátrumról beszél, az a Csokonait érti alatta. Amely, nem mellesleg, az ország egyik legszebbike ebben a műfajban. S a város egyik legmeghittebb, legkulturáltabb mikrokörnyezetének teremtő és fenntartó építészeti alkotása.

Szememben, s tudom, nemcsak az enyémben, pontosan ez az épület az, amelyhez Isten, s így Debrecen ellen való vétek lenne akár egy fél téglát hozzátenni vagy elvenni belőle. Nem azért mondom, mert túlteng bennem a lokálpatriotizmus. Ezt az állítás kőkemény szakmai, építészeti, urbanisztikai, városrendezési, környezetalakítási, városépítési érvekkel támasztható alá. Az erről szóló szakmai-művészeti tankönyvek türelmesen elmagyarázzák, melyekkel.

Ehhez képest, azt hiszem, okkal döbbentem le, amikor a rekonstrukció előtt álló színház felújítás utáni látványtervét először megláttam. Például az árkádok beüvegezése egyszerűen valamilyen szörnyen tragikus (ha már színházban vagyunk), valóságtól elrugaszkodott fantazmagória végterméke. Nemcsak arra utal, hogy kiagyalója nem sok idő töltött itt, már a színházi élmény szerves részeként, a megnézendő előadás izgalmában, mielőtt elfoglalta helyét a nézőtéren. Vagy álldogált, hasonló hangulatban, a bejárat túloldalán. Amely szintén elavultnak s megszüntetendőnek ítéltetett.

Mindez persze csak érzelmi mellékszál. Azt viszont már egyáltalán nem mellékes, hogy ezekkel az üvegfalakkal úgy fog festeni az épület, mint egy ügyfeleket toborzó fitneszterem vagy szolárium kirakata. A hatalmas üvegfelületek éppen az épület architektúrájának egyedülálló szakmai kvalitásait, a tökéletesen telibe talált harmóniáját teszik egy csapásra semmissé. Arról már nem is szólva, hogy a színház immár évszázadon túlmutató eleganciája lesz ezzel e „sorozatgyártásban” alkalmazott, trendinek szánt ötlethelyettesítő megoldással semmissé. S nemcsak az épületéé. Menthetetlenül megváltoztatja, szerintem tönkreteszi környezetének atmoszféráját is. Ugyanis minden építmény a környezetére gyakorolt, s a rá gyakorolt kölcsönös hatásaiban értékelhető valósághűen. S ebbe a környezetbe az ember, a városlakó ugyancsak beleértendő. Az, aki éppen a színházba készült, s az is, aki egy nem-debreceninek büszkélkedett volt az épülettel. S amennyiben jól sikerült kukkolnom a látványtervezet videóbemutatóját, egy másik emblematikus helyszínnek, a büféből nyíló terasznak ugyancsak csupán üvegbe holt helyét látom.

A tervezet belső részeket bemutató másodperceitől sem lettem boldogabb. A plánum szokványos, jellegtelen, nyomába sem ér a még létező, s idők végezetéig korszerű megoldásoknak. A régiek nagyon modernek maradnának, ha hagynák őket. Mert esztétikailag és az emberi szemnek-szívnek az a műalkotás marad évtizedekig vagy sokkal tovább értékes, amely adekvátan, vagyis pontos hűséggel képes kifejezni keletkezése korát, hangulat, lényegét. (Mellettük természetesen azok úgyszintén, csakhogy teljesebb legyen a kép, amelyek zseniálisan meglátják és érzékeltetik a jövőt stb.)

Mellesleg, ha jól emlékszem, egyetlen megjegyzésre érdemes érvet találtam meg színház belső tere bővítésének magyarázatára, s szerintem már ott vakvágányra futott a projekt. Merthogy ez akként hangzott, hogy több teret kívánnak adni a vendégeknek az előadótermen kívül. Nos, eddig ott volt a bejárat előtti árkád. Az ajtón túli előcsarnok, aztán felvezető lépcső végénél lévő tér, az összes folyosó minden emeleten, a meglehetősen tágas büféhelyiség s az abból nyíló erkély. S ha hozzávesszük, hogy a nézők fele már elfoglalta helyét a nézőtéren, a többieknek éppen elég helyük maradt mind a közlekedésre, mind az ismerősök üdvözlésére, rövidebb beszélgetésekre. Időnkénti tömeg csak a ruhatárnál gyűlt össze, de ezt minden olyan kulturális intézménynél megszokott, ahol ez a szolgáltatás kötelező és pénzre mérik.

Gyaníthatóan a kifejezetten és lényegi pontokon átalakított, s nem pedig „csupán” felújított, tehát új színházban ugyancsak így lesz..