Mottó: „Én erre mindig azt mondom, hogy többel tartozik nekünk a magyar állam, mint mi neki. Ahogy azt is, el kell menni a falig: ne mondhassák az utódok, hogy meg sem próbáltuk. Nem adjuk oda önként az iskoláinkat, vegyék el, ha kell nekik. Ha így is lesz, legalább legyen nyilvánvaló, hogy ez nem a mi akaratunk volt.” Dr. Iványi Gábor (2020)

Iványi Gábort a barátomnak tartom. Nem járunk össze, nincsenek nagy közös ügyeink, de hatalmas tiszteletet érzek iránta. Már arra sem emlékszem, hogy mikor találkoztunk először személyesen. A sors néha összefúj minket, aztán távolodunk. Azonban nem tudom feledni a találkozások éráját, amikor – bár nem vagyok egy nagy hívő, ez az igazság – valahogy közelebb érzem Istent a jelenlétében.

Emlékszem, 2006-ot írtunk, amikor a rendőrség belső intranetes hálóján néhány rendőr rasszista megjegyzéseket tett a cigányokra. (Mételyek a neten – hetek.hu) Eléggé eldurvult az ügy. Frissen alakult egyesületként (a profilunkból is eredően, a Roma Rendőrök Országos Egyesülete nevében), bizony meg kellett szólalnunk. Bene László országos rendőr-főkapitányhoz eljuttattunk egy levelet, melyben arra kértük, hogy ne bocsássanak el harminc rendőrt azért, mert a belső hálón egymás között rasszista jellegű vicceket engedtek meg maguknak. Természetesen elítéltük és elítéljük a mai napig is a rasszista „felhangot” minden egyes rendőr esetében, mert egyszerűen nekik, a szolgálatuk ellátásával kapcsolatosan nem engedhető meg ilyesmi. Egyébként sem, de a rendőrség tagjaként minden egyes rendőrnek pártatlanul, részrehajlás nélkül, a reá vonatkozó szabályok között kell intézkedni bárkivel szemben. Otthon kell hagyni az előítéleteiket, csak így érdemlik meg az egyenruhát és a vele járó hatalmas felelősséget! Ebbe a munkába, szerintem nem fér bele a fajgyűlölet semmiképpen sem.

Azonban a konkrét esetben azt mérlegeltük, hogy az elbocsátásuk vagy a szembesítésük a hozzáállásukkal kapcsolatban a jobb megoldás.
Véleményünk szerint a kollektív és durva büntetés csak ártott volna a roma-rendőr viszonyoknak, ezért azt kértük, hogy Iványi Gábor úr bevonásával kötelezzék az érintetteket részt venni egy olyan érzékenyítő tréning-sorozaton, ahol rájöhetnek ara, mekkora emberi hiba a fajgyűlölet. És igenis érezzék át, hogy az életpályájukat keresztbe vágó elbocsátás éppen a könyörület nevében marad el.

Szerettük volna, ha minket is bevonnak, de végül a Wesley János Lelkészképző Főiskola helyett az adyligeti rendőr-szakközépiskolában rendőrtábornokok tanították a rendőröknek az „érzékenységet”. Hát nem voltunk elégedettek, de mégis garancia volt számunkra Iványi Gábor, aki részt vett a programban. Jobb hatása lett volna néhány hétig bejárni a „nyóckeres” főiskolára, cigányok és hajléktalanok között sétálva a képzésre. Ahogy mi javasoltuk eredetileg. Érdekes, hogy hevenyészve végigolvastam a korabeli híreket, de minket – egy már itt idézett cikket kivéve – sehol nem említettek. Mondjuk, 2006-ban ezt nem is nagyon bántam, hiszen a többségünk hivatásos állományban volt még. Az ORFK által kezdeményezett megbeszélésen ott voltam, elmondhattam az álláspontunkat nyíltan, számunkra ez akkor elég volt.

Talán innentől kezdve datálható a kapcsolatom a főiskolával és annak rektorával. Rektor úr néhányszor kikérte a rendőrszakmai tanácsomat egy-két ügyben, és felkéréseket is kaptam egy-egy előadás megtartására a szociális munkát tanuló hallgatóknak. Mindig parázs vitáink alakulnak ki. A rendészeti szemléletű volt cigány rendőr és szociálisan érzékeny hallgatók – akik előbb az embert látják az események sodrában és csak aztán a szabályozókat egy-egy ügyben – csatái ezek. Nagyon tanulságos. Nagyon sokat tanultam tőlük emberséget. Cserébe telitűzdeltem őket szabályrendszerekkel, saját élményekkel, amiből már közösen tanultunk a tekintetben, hogy egy-egy ügyben milyen metódusok vannak, és melyek a legcélravezetőbbek a megoldásukban. Az egyesből következtettünk az általánosra, ami kialakít egy sorrendiséget a hasonló ügyek intézésében. Ha lenne időm, én biz’ isten, beülnék az óráikra! Iványi Miklós lelkész barátom meghívására volt olyan eset, amikor egy templomban tartottam többekkel együtt előadást, és nekem jutott a prostituáltak jogi megítéléséről való értekezés. Nem kis feladat volt.

A rendőri pályám végén és azt követően, néhány év nyugalom után, amikor is az egyesületemmel nehéz helyzetben lévő fiataloknak csináltunk egy klubot 2007-től 2012-ig igen jó eredményekkel, mellette „csak” az emberi jog, drog, család, trauma, iskola, iskola környéki erőszak témakörökben tartottunk előadásokat országszerte – 2016-ban belevágtam a „projektelésbe”. No, nem oly nagyon. A lényeg az, hogy közösségszervező lettem Tiszavasvári bűdi városészében, melynek nagy része roma szegregátum. Azóta is azon dolgozom, hogy képessé tegyem az ott élő embereket a közös ügyekben a közös gondolkodásra, és együtt elérjük, hogy a közszolgáltatások őket is ugyanolyan mértékben érjék el, mint bárki mást, őket is ugyanolyan méltósággal kezeljék a hivatalokban, mint bárki mást, ők pedig tudatosítsák magukban, hogy az igényeknek ára van, és bár nagyon nehéz, nekik is változni kell! 2018-tól már nincs nekem semmiféle bérem benne, de az elhivatottságom megmaradt.

Egyszer, talán 2018-ban újra találkoztam a rektor úrral a tatárszentgyörgyi temetőben, ahol én már szervezője voltam a 2009 februárjában történt szörnyű rasszista indíttatású kettős emberölés áldozataira való megemlékezésnek. (2019-ben már én hívtam őt szónoknak.) A megemlékezés után hosszan elbeszélgettünk a csikorgó hidegben arról, hogy „Őrnagy úr! Nem minden szegény ember jó ember, igen sok összetevője van a jóságnak és a gonoszságnak.” Nagyon őszintén beszéltünk a közösségszervezői munkámról, ahol én hol dühös, hol sajnálkozó, hol vádló voltam a mondanivalómban. Ő pedig maradt a megbocsátó lelkész, aki elmagyarázta, hogy hatalmas munkába kezdtem, ami sokkal nehezebb, mint egy parancsuralmi rendszerben megszokni a működést, megszokni a parancsnoklást. Sokat tanultam tőle és munkatársaitól. Azt hiszem, emberi jóságnak tudnám nevezni, amit tanultam. Ő volt az egyetlen „nagyember”, aki a tavaszi kijárási korlátozás idején felhívott, hogy segíthet-e valamiben. Mit ne mondjak, jól esett!

Láttam őt fiatalon, erősen, és látom őt megöregedve gyengének (még ha nem is saját szememmel, hanem az újságcikkekben), de elveiben és tenni akarásában ugyanolyan következetesnek, mint mindig. Nemrég megkapta a Raoul Wallenberg díjat, ami elfér neki a többi igencsak komoly elismerés között. Megérdemelte, jobban, mint mások.

Ezernyi a munkásságáról szóló cikk és ezernyi visszafogott nyilatkozata után, a minap elcsodálkoztam egy vele készült interjún: az én tiszteletre méltó, emberségben mindenképpen példaképem önmagához mérten nagyon kifakadt: „Mi nem ezért váltottunk rendszert ezekkel a senkiházi gazemberekkel együtt” Olvassák el a cikket! (Magyar narancs 2020. szeptember 6.). Aztán néhány nap múlva már visszatért a tényszerűség Gábor mondataiba: Iványi Gábor: Nem adjuk önként az iskoláinkat!

Újra csak az emlékezet. Ezt az az ember mondta, aki megkeresztelte Orbán Viktor első két gyermekét. Egy olyan ember, aki a rendszerváltás hajnala előtt üldöztetve volt, börtönnel fenyegették, mert szabad akart lenni. Majd a rendszerváltás után kétszer is országgyűlési képviselőséget vállalt, hogy legyen, aki képviseli az elesetteket, a padlóra kerülteket.
Aztán történt valami, és 2012-től a rendszerkritikus lelkész feketelistára került a Fidesz-KDNP kormány berkeiben. Az Orbán kormány elvette a Magyar Evangéliumi Testvérközösség egyházi státusát 2012-ben, küzdöttek, nyertek, mégsem történt semmi. Díjat kapott volna a Rektor úr, amit ezzel az indokolással nem kaphatott meg: „Érdemeinél súlyosabban esett latba, hogy Iványi Gábor bírálja a kormányt” – mondta Lendvai Ildikó szocialista politikus a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetőjéről. 2019. szeptemberében a „Lassú halálra ítélné Iványi Gábor egyházát az Orbán-kormány, de Iványi Gábor nem adja fel” című cikkben már konkrétan utal rá az interjúalany, hogy amíg az Orbán-kormány hatalmon van, semmi jóra nem számíthat sem ő, sem az egyháza.

2020-ra pedig eljutunk oda, hogy ez a jó ember, ez a zsigereiben is hívő ember senkiházi gazembereknek nevezi azokat, akik így tönkre teszik Magyarország szegényeinek egyik legerősebb védelmezőjét és az ő Evangéliumi Testvérközösségét, mert útjába állnak a hatalomnak. Megáll az ész.

Tudom, most sokan azt mondják, elfogult vagyok. Szerintem csak ember, aki sajnálja, hogy egy nála több, nála igazabb ember már nem tudja kontroll alatt tartani ennyi gonoszság láttán az érzelmeit. Tudom, nem ő az első és nem is az utolsó, aki a hatalom ellenében szólva, a hatalom kritikája miatt erős politikai nyomás alá kerül. Erős nyomás alá, mert hagyjuk, hogy egymás után bontsák le mások a demokratikus állam építőköveit a saját uralmuk bizonyításáért és fenntartásaként! Fegyverkezünk, militarizálódunk, egy a zászlózunk… A sokszínűség ma már nem gyönyörködtet, hanem utálatot gerjeszt… Hova vezet ez?

Gondolkozzanak el ezen! Gondolkozzanak el mindenféle előítélet nélkül! Aki pedig úgy érzi, részese volt annak, hogy egy szentéletű ember idáig jusson, az nézzen magába, mert Isten előtt majd nem lehet hazudni.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!