Nemrégiben költöztünk, de mivel új lakhelyünk csak részben volt bútorozott, így szükséges volt még pluszban venni ezt-azt. Sajnos azonban nem tudtunk mindent egyszerre beszerezni, részben azért, mert nem találtunk mindent meg egy azon időben, vagy nem mindig találtuk meg az alkalmas szállítóeszközt.

Mindenesetre utóbb négy szék, illetve egy asztal érkezett hozzánk, hálistennek az eladó ki is szállította. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak, hogy csak egyedül voltam otthon, párom dolgozott, így a felcipelés egyedül az én feladatom volt. Annak rendje és módja szerint meg is érkeztek az objektumok a megbeszéltek szerint, két széket tudtam felvinni egyszerre. Még az első kört meg tudtam csinálni zökkenőmentesen. A másik két szék felvitelekor megérkeztek a nénik.

A nénik négyen voltak, sokkal többen, mint én. Illetve ők a Nénik, tehát a fő döntéshozók, akik az új lakókról eldöntik, hogy szimpatikusak-e vagy sem. Itt teszem még hozzá, hogy közülük az egyik néni beköltözésünk napján egy liftbe szállt velünk, rosszallóan ránk nézett, majd így szólt: „Maguk fognak ideköltözni?” Bólogattunk. „Remélem, maguk tovább maradnak, mint az előző lakók… Általában két hónap után elköltözik mindenki.” Fura, gondoltuk, annál is inkább, mert az előző lakót ismertem, és tudom, két évet lakott itt. Sebaj. Nem ezen múlik.

Visszatérve eredeti történetünkhöz: jöttek a Nénik. Van egy kis akasztó a tömb ajtaján, pontosan az ilyen esetekre: ha nincs szabad kezed még arra sem, hogy kinyisd az ajtót. Vittem tehát a második kör széket, mire jöttek, leakasztották az akasztót, és behúzták az ajtót. Én kiabáltam: „Csókolom, ezzel be szeretnék menni…” Semmit nem hallottak vagy nem akartak hallani, az ajtó zárva maradt, így letettem a székeket az ajtó előtt, kinyitottam és akasztóra raktam a kilincset, majd bevittem, akasztó le – nehogy aggódjanak a Nénik.

Mindenesetre mikor már az asztal következett, a Nénik eltűntek. Örültem neki, hiszen akkor talán úgy marad az ajtó, ahogy hagytam: nyitva. Felemeltem az asztalt lapjánál fogva, indultam az ajtó felé, és előkerültek újra, mind a négyen az akasztót matatták, leszedték, bezárták az ajtót. Én kiabáltam: „Csókolom, csak az asztalt szeretném bevinni…” A nénik ekkor válaszoltak: „Mindig nyitva hagyja! Mindig nyitva hagyja! Neki mindegy, ki jön be! Nem szabad nyitva hagyni!” Értem, mondtam, de az asztal…

Sebaj, megint letettem az asztalt közvetlenül az ajtó előtt, kinyitottam, majd akasztó, és bevittem az asztalt. Ezzel az alkalmatossággal kicsit bajosabban fértem be a lifthez, így volt öt perc, míg csak ott ücsörögtem, hogy hogyan legózzam be. Jöttek a nénik: „Na, látja, be se fér, majd elviszik a cigányok. Idevonzza a cigányokat, meg mindenfélét…” Fújtattam, válaszoltam: „Tessék elhinni, ha rajta ülök, nem hiszem, hogy bárki is elvinné velem együtt, és mindjárt felviszem, csak gondolkodom…” A néniket persze már nem érdekelte a válaszom, fellifteztek, ügyelve arra, hogy az ajtó zárva maradjon.