Mosolyog, a pultoslányt figyeli, aki a kassza mögött áll, telefonját nyomkodja, öt-tízpercenként végighordozza tekintetét a helyiségben, és ha üres üvegeket, poharakat vesz észre, ügyesen szlalomozik az asztalok között. Andorbá, hozhatom a következőt, kérdezi megszokásból az öregtől, amikor elmegy mellette. Andorbának ragyog az arca, letörli a verejtéket, felhörpinti maradék italát, és áhítatos hangon mondja, hogy jól van, Ágica, hozzad.

Miközben a lány leteszi elé a rendelését, ő egy gyűrött bankjegyet kap elő. Ágica ujjai közé akarja tenni, de az elrántja a kezeit. Andorbá, már megmondtam magának a múltkor is, hagyjon engem békén. Egy kis zsebpénz, tegyed el, majd veszel belőle magadnak valamit, kérleli az öreg. Inkább igya meg gyorsan a piáját, aztán vegyen egy újabb kört magának, mondja Ágica, egy óra múlva zárunk, használja ki ezt a kis időt.

Andorbá felszólításnak veszi a tanácsot, gyorsan kiüríti a poharakat, majd sűrű bólogatásokkal jelzi, hogy kér. Megismétlődik az előbbi jelenet, de Ágica most sokkal erélyesebben lép fel, fenyegetőzik, hogy isten bizony, itt nem lesz több kiszolgálás, ha ez így megy tovább.

Andorbá arcáról nem lohad le a mosoly még azután sem, hogy a lány zárórát jelent. Amikor már csak mi ülünk bent, botjára támaszkodva feláll, a pulthoz csoszog.

Papírpénzt, aprót vesz elő. Ágica számol, majd türelmét vesztve az öreg elé csapja a feltűnően sok visszajárót, ez kétezer forinttal több, sziszegi. Andorbá nem lesz zavart attól, hogy leleplezték, csak bólint, mondja, tudom, kislányom. Ágica is mondani akar valamit, de az öreg a szavába vág, hogy annyira hasonlítasz rá, nagyon szeretném hallani, kérlek, csak egyszer, aztán befejezem. A lány felsóhajt, oké, baszki, de csak azzal a feltétellel, ha utána leszáll rólam végre.

Andorbá becsukja a szemét, vár. Ágica nézi az izzadt homlokot, a megereszkedett arcbőrt, megrázza a fejét. Kellemetlen neki a helyzet, ezért igyekszik a legszenvtelenebb hangon kiejteni azt a szót, hogy apa. Aztán zavarba jön, nem tudja, hogyan zökkentse ki az öreget ebből a révült állapotból. Végül Andorbá töri meg a hallgatást. Jól van, Ágica, mondja.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.