Idén tavasszal túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a koronavírus-járvány globális szinten uralta a médiát. A világ magára valamit adó összes sajtóterméke (beleértve a Debrecinert is) napi szinten hozta a fertőzöttek, a halottak és a betegségből meggyógyultak számadatait. Május 25-én aztán történt valami az Egyesült Államokban, ami alapvetően változtatta meg ezt a helyzetet. Minneapolisban egy Derek Chauvin nevű fehér rendőr intézkedés közben megölt egy George Floyd nevű fekete férfit. A gyilkosságról több járókelő is videót készített, így pillanatok alatt bejárta az egész világot a jelenet, amelyben a járőr közel nyolc percen keresztül térdelt az életéért könyörgő Floyd nyakán, ezzel megfojtva őt. Az eset óriási felháborodást váltott ki világszerte, az USA számos nagyvárosában pedig milliók kezdtek el tüntetni a fekete kisebbséggel szembeni rendőri erőszak ellen.

A tüntetéssorozat kapcsán Magyarországon a gyarmatosításhoz és a feketék elnyomásához köthető szobrok ledöntése, illetve megrongálása különös médiafigyelmet kapott, csakúgy, mint a Black Lives Matter mozgalomnak az USA alapítóatyáival, illetve a velük kapcsolatban kialakult történelemszemlélettel szembeni éles kritikái. Lévai Csaba történésszel, a Debreceni Egyetem docensével beszélgettünk e jelenségek történelmi előzményeiről, az USA meghatározó történelmi alakjainak a rabszolgasággal kapcsolatos viszonyáról, valamint arról, hogy miként hat a Black Lives Matter az Egyesült Államok és Európa emlékezetpolitikájára.

Volt-e korábban hagyománya az USA-ban a szobordöntéseknek?

Voltak előzményei ennek a jelenségnek. Különösen kiélezett háborús helyzetben, vagy amikor valamilyen biztonságpolitikai fenyegetettsége volt az Egyesült Államoknak, akkor nagyon sokszor kiéleződtek a belső ellentétek, így a kisebbségi csoportokkal szembeni ellenérzések is. Az első világháború során a szobordöntésekhez nagyon hasonló dolgok történtek. Amikor az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadba lépett az Antant oldalán Németországgal, aztán pedig az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben, nagyon sok korlátozó törvényt fogadtak el. Javaslatok születtek arra vonatkozóan, hogy változtassák meg a németjuhász kutya nevét, mert benne van a „német” szó. Bizonyos önkormányzatok rendeleteket hoztak, hogy ne játszanak német zeneszerzőket, beleértve Beethovent, Schubertet és az összes többi klasszikust. Egyes intézkedések politikai felhangot kaptak az orosz forradalom következtében. Ez általában a radikális, munkásmozgalmi csoportokkal szembeni fellépésekhez vezetett, fogadtak el kémkedéssel kapcsolatos törvényeket is, amelyek megsértése miatt több eljárást is indítottak. Az első világháború alatt forgattak egy filmet az amerikai forradalom történetéről, ahol ugyebár a britek ellen harcoltak. Miután az USA belépett a világháborúba, ez már nem volt aktuális, mert a britek barátok lettek, egy oldalon küzdöttek. Ebben a filmben olyan jelenetek voltak, hogy a brit katonák mindenféle kegyetlenkedéseket követtek el az amerikai lakossággal szemben. Miután a filmet bemutatták, eljárást indítottak a rendező ellen, börtönre ítélték, be is zárták, és majd csak az 1920-as évek elején szabadult. Ilyen jellegű politikai felhangok által vezérelt, politikai szimbólumok elleni fellépésben volt már múltja az Egyesült Államoknak.

Rasszisták voltak-e az USA alapítói? Értelmezhető-e egyáltalán ez a kérdés a 18. század Amerikájának kontextusában?

Minden történésznek szembe kell néznie azzal a problémával, hogy egy történelmi személyiséget az adott kor kontextusában vizsgálunk-e. Ha az adott kor normáival, viszonyaival azonos nézeteket hangoztatott, akkor ezt elfogadjuk, viszont a mi korunk normáival ez összeütközésben lehet. A rasszizmus fogalma is változik, akkoriban ezt a kifejezést nem használták, az alapítóatyák nyelvhasználatában egyáltalán nem fordul elő. Mit nevezhetünk rasszizmusnak? Thomas Jefferson egy nagyon jó példa erre. Ő mint egy felvilágosult, a természettudományokat jól ismerő gondolkodó és politikus, szigorúan tudományos alapon azt mondta, hogy a tudomány akkori állása szerint a feketék szerényebb észbeli képességekkel rendelkeznek, mint a fehérek. Ő ezt úgy állapította meg, hogy az észak-amerikai fekete rabszolgák szellemi teljesítményét összehasonlította az ókori római rabszolgákéval, és arra a következtetésre jutott, hogy utóbbiak között nagy szellemi teljesítményeket létrehozó személyek is voltak – Phaedrustól kezdve Terentiuson keresztül lehetne több jelentős személyiséget említeni –, ilyeneket pedig az afrikaiak nem tudtak produkálni, pedig szerinte ők az amerikai körülmények között sokkal jobb helyzetben voltak, mint az ókori rabszolgák. Ezt azzal magyarázta, hogy a római rabszolgák a fehér fajhoz tartoztak, az amerikaiak pedig a feketéhez. Úgy gondolta, hogy a két faj közti különbségek nem a körülményekből következnek, hanem biológiailag adottak.

A Black Lives Matter élesen kritizálja az USA Thomas Jeffersonnal kapcsolatos emlékezetpolitikáját, Jefferson rabszolgatartó mivolta miatt. Hogyan viszonyult Jefferson a rabszolgatartáshoz?

Jefferson önmagát „jó rabszolgatartónak” látta, igyekezett a rabszolgáival jól bánni. Ez nem jelenti azt, hogy néha ne rendelte volna el a szökött rabszolgák megkorbácsoltatását. Ezt pedagógiai szempontból, a többi rabszolga felé történő példamutatás szándékával gyakorolta. Igyekezett elkerülni, hogy családokat szétszakítson, de ha az anyagi érdekei úgy kívánták, akkor ezt is megtette. Voltak tehát korlátai ennek a „jó rabszolgatartói” önképnek.

Jefferson azért is különösen érdekes, mert ő írta le a Függetlenségi nyilatkozatban, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”. A nyilatkozat eredeti fogalmazványának van egy fontos része, amelyben az észak-amerikai rabszolgatartás meghonosításáért a brit uralkodót és a briteket teszi felelőssé. Virginia utolsó királyi kormányzója a függetlenségi háború alatt kiadott egy proklamációt, amely szabadságot ígért azoknak a rabszolgáknak, akik a britek oldalára álltak. Jefferson ezt rendkívüli módon elítélte: úgy fogalmazott, hogy a britek azokat a rabszolgákat használják fel ellenük, akiket ők fosztottak meg a szabadságuktól. Mintha az amerikai rabszolga-kereskedőknek és rabszolgatartóknak semmi közük nem lett volna az egészhez. Ezt a részt a kontinentális kongresszus kivette a szövegből, mert annyira egyértelmű volt, hogy nem fedi a valóságot.

Ma már a Jefferson kutatók többsége elfogadja DNS-minták vizsgálatával alátámasztott érvek alapján azt, hogy évtizedekig tartó szexuális kapcsolata volt az egyik rabszolganőjével, aki egy második generációs félvér hölgy volt, ráadásul Jefferson feleségének a féltestvére. Ebből kifolyólag hasonlított is a feleségére, aki meghalt, amikor Jefferson 38 éves volt. Nagy valószínűséggel 4 gyermek is született ebből a kapcsolatból.

Miért nem szabadította fel Jefferson a rabszolgáit, ha hitt abban, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett?

Sok más virginiai rabszolgatartóhoz hasonlóan Jefferson is eladósodott, ráadásul az apósától is nagy adósságot örökölt. A rabszolgák egy vagyoni értéket jelentettek: a polgárháború előtti Délen a föld után a második legnagyobb érték a rabszolgákban testesült meg. Ha felszabadította volna őket, akkor egy jelentős anyagi kár érte volna, nem tudta volna rentábilisan működtetni a gazdaságát sem. Attól is félt, hogy a gyermekeit és más leszármazottjait megfosztja az örökségtől, ha felszabadítja a rabszolgákat. Egyébként elítélte és megszüntetendőnek tartotta a rabszolgaságot, a kérdés számára csak az volt, hogy mikor és hogyan. Egész életében elodázta a kérdést, mondván, a déli közvélemény még nem érett meg erre. A hogyanra pedig azt a választ adta, hogy a rabszolga-tulajdonosok kárpótlásával kell a kérdést megoldani. Ez hasonlít ahhoz, mint ami Magyarországon történt a jobbágyfelszabadítás idején.
A rabszolganépesség dinamikus növekedésével a kárpótlás összege csillagászatira nőtt, ezt képtelenség lett volna előteremteni. Jefferson erre is talált egy érdekes megoldást. Felvetődött számára a kérdés, hogy együtt élhetnek-e feketék és fehérek egy köztársaságban: ha az egyik biológiai értelemben véve magasabb rendű, a másik pedig alacsonyabb rendű, akkor előnyös-e a két faj keveredése. Jefferson erre azt a választ adta, hogy nem. Szerinte a rabszolgákat fel kell szabadítani, és külön országot létrehozni a számukra. Úgy gondolta, hogy a feketék majd olyan politikai rendszert alakítanak ki maguknak, amilyet akarnak, de ennek a fehér Egyesült Államokon kívül kell létrejönnie. Először arra gondolt, hogy a Mississippin túli nyugati területeken kellene egy ilyen területet biztosítani a felszabadult feketéknek, de ezekre a fehér farmereknek volt szüksége. Felmerült egy afrikai kolonizáció ötlete, létre is jött egy kolonizációs társaság az 1810-es évek végén, amelynek a célja az volt, hogy a felszabaduló rabszolgákat visszavigye Afrikába – így jött létre a mai Libéria állam előzménye.
Csak egy bökkenő volt, hogy a felszabaduló feketék nem akartak Afrikába menni. Miért is akartak volna, amikor negyedik, ötödik, hatodik generációs amerikaiak voltak, akik életükben nem jártak Afrikában, fogalmuk sem volt az ottani viszonyokról. 1804-ben Haiti egy feketék által uralt köztársaságként kikiáltotta a függetlenségét. Jefferson ezért végül úgy gondolta, hogy oda kellene exportálni a felszabaduló feketéket. A csillagászati összeget pedig úgy gondolta megoldani, hogy az amerikai államnak az újszülötteket kellene felvásárolnia, mert ők olcsóbbak. 12 dollár 50 centet számolt egy újszülöttre. Az elképzelése szerint a nők a 18 éves koruk elérésekor, a férfiak pedig a 21 éves korukban szabadultak volna fel.

Jefferson mindössze 8 rabszolgáját szabadította fel, miközben egész életében körülbelül 600 rabszolga fordult meg az ő tulajdonában. Közülük 3 valószínűleg a saját gyermeke volt – a negyediket hagyta megszökni. Ezek a gyerekek már harmadik generációs félvérek voltak, majdnem teljesen világos bőrrel. Egy részük teljesen beolvadt az új lakóhelyének a fehér társadalmába.

Volt olyan az alapítóatyák között, aki nagyobb arányban szabadította fel a rabszolgáit?

George Washington a végrendeletében a saját tulajdonában lévő rabszolgákat felszabadította. Egyre inkább úgy látta, hogy a rabszolgatartás Virginiában nem kifizetődő. A dohánytermesztés kezdett a 18. század végére válságba jutni, Washington is kezdett áttérni a gabonatermesztésre. Ehhez viszont nem volt szükség annyi munkáskézre az év minden időszakában, csak bizonyos idénymunkák idején. Nagy, állandó rabszolganépességet tehát nem lehetett alkalmazni. Másrészt neki nem volt gyereke. A feleségének az előző házasságából volt két gyereke, de neki és a feleségének nem volt közös gyereke. Nem volt tehát olyan problémája, mint Jeffersonnak, hogy megfosztja az örökségtől a leszármazottakat.

Mondhatjuk, hogy egyikük sem elsősorban erkölcsi, hanem inkább gazdasági szempontok alapján döntött a felszabadításról és a fel nem szabadításról?

Én úgy mondanám, hogy mind a kettő szerepet játszott. Washington nem volt egy teoretikus alkat, mint Jefferson, ő egy katonaember volt, ezért nála a gyakorlatiasabb oldal jobban dominál. Jefferson pedig az említett módon próbálta meg feloldani magában az ellentmondást, hogy elítéli a rabszolgatartást, a gyakorlati megvalósítás kapcsán viszont vannak problémák.

Hogyan alakíthatja át az USA történelmi emlékezetét és emlékezetpolitikáját a Black Lives Matter?

Az amerikai politikai közvélemény nagyon megosztott, Trump elnöksége pedig ezt a megosztottságot csak még tovább mélyítette. A Black Lives Matter törekvései ebben a nagyon megosztott politikai térben jelennek meg. Vannak árnyalatok ebben az emlékezetpolitikai vitában. Vannak republikánus, konzervatív gondolkodók, akik elfogadják, hogy a konföderációs vezetők szobrait szállítsák el szoborparkokba, vagy állítsák fel a nevezetes csaták színhelyein, ne köztereken álljanak. Többféle árnyalat is van: nem csak azok, akik minden szobrot meg akarnak semmisíteni, és nem csak azok, akik minden szobrot fenn akarnak tartani. Ez a megosztottság viszont azt eredményezi, hogy a szobrok és a történelmi figurák megítélésében is fekete-fehérré polarizálódnak a dolgok. Ha egy bizonyos politikai táborhoz tartozó valaki el akar távolítani egy szobrot, akkor az ellentábor rögtön a szobor megvédése mellett száll síkra. A fehér felsőbbrendűségi mozgalomnak is nagyon mély hagyományai vannak Amerikában. Magyarországon sokan csodálkoznak azon, hogy Jefferson szobrát el akarják távolítani. Mi Jeffersont a Függetlenségi nyilatkozat szerzőjeként, a „minden ember egyenlőnek teremtetett” elv deklarálójaként, a vallásszabadság, az állam és az egyház elválasztásának bajnokaként ismerjük. Nálunk kevésbé ismert a rabszolgatartó háttere. Nekem személyesen az a véleményem az alapítóatyák szobraival kapcsolatban, hogy a helyükön kellene őket tartani. Ha csak egy elemet ragadunk ki az örökségükből, óhatatlanul is leegyszerűsítjük a róluk alkotott képet. Nem azt mondom, hogy Jefferson rabszolgatartó voltáról el kell feledkezni. Nyilván számon kell tartani és el kell mondani, írni kell róla, tudni kell azt, hogy milyen nézeteket vallott a feketék alacsonyabb rendűségével kapcsolatban, de az éremnek ott van a másik oldala is, hogy a Függetlenségi nyilatkozat, az állam és az egyház elválasztása, a vallásszabadságra vonatkozó nézetei nem csak az Egyesült Államokban, hanem a korabeli Európában is óriási hatást gyakoroltak a liberális szabadságmozgalmakra, törekvésekre. Ami nagyon érdekes, hogy Jefferson kettős öröksége miatt a rabszolgatartás ellenzői, majd később a feketék másodrangú állampolgárrá válásának ellenzői is Jeffersonra tudtak hivatkozni. Azt tudták mondani, hogy Jefferson leírta, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”.

Milyen hatásai lehetnek a Black Lives Matternek az európai, azon belül a magyarországi emlékezetpolitikára?

Amikor a magyar közvélemény csodálkozik, hogy Amerikában szobrokat döntögetnek és távolítanak el, akkor gyakran megfeledkezik arról, hogy mi 20-30 évenként szoktunk szobrokat döntögetni és eltávolítani. A magyar történelemtől sem idegen ez a dolog. A különbség Magyarország és a nyugat-európai országok között, hogy utóbbiak gyarmattartó országok voltak, többen a rabszolga-kereskedelemben is részt vettek, mint Nagy-Britannia, Hollandia vagy Belgium. Ott ez nyilván erőteljesebben jelentkezik, mint Magyarországon, ahol ilyen örökséggel nem kell számolni. Én a belga esetet jobban ismerem, mert vannak ott kollégák, akikkel tartom a kapcsolatot. Belgiumban már az 1990-es években felmerült, hogy hogyan lehetne a gyarmattartó múlt emlékét megváltoztatni. Hollandiában, Amszterdamban volt egy nagy múzeum, amely eredetileg a holland gyarmatbirodalom különböző részeiről odaszállított értékes tárgyakat, valamint a holland gyarmatosítás történetét mutatta be a gyarmatosító anyaország szemszögéből. Volt szerencsém ott járni, teljes mértékben átalakították egy átértékelt múltszemlélet keretében, hogy egyenrangú félként mutassa be a gyarmatosított területek és az anyaország lakóit. Arra használják ezt a teret, hogy a volt gyarmatok kultúrájával ismertessék meg a volt gyarmatosító ország polgárait, s hogy azokra a bűnökre is felhívják a figyelmet, amiket a gyarmatosítók követtek el.

Tehát Nyugat-Európában évtizedek óta zajlik már ez a folyamat?

Igen. Nyilván ezt az amerikai események felerősítették, és nyilván ezekben az országokban nagy arányú, a korábbi gyarmatokról származó népesség él, akiknek a körében ezek a nézetek könnyen elterjednek.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!