Az első, ami mindenkinek eszébe jut, maga a betonszerkezet, amely egy ütvefúró kedves simogatására, akár emeletekkel arrébb is képes mély búgással megremegni. De ez csak a legismertebb, valójában nem a leghétköznapibb.

A hideg téli napokon a panellakók meleg kényelmét biztosítandó felszerelt radiátorokba a folyamatos melegvízellátást biztosító csövek is kiváló hangtovábbító eszközök. Ha a két emelettel alattunk lakó valamiért idegesen megkopogtatja, vagy egyszerűen véletlenül nekidönt valamit, arról mi is azonnal értesülhetünk. Bár az alattam és fölöttem lakók, illetve köztem nem alakult ki, nemhogy egy összetett kommunikációs rendszer, de még egy riadólánc sem, nem tartom elképzelhetetlennek, vannak olyan lakóközösségek, amelyek a börtönfilmekből ihletet merítve, így üzennek egymásnak: „Csendet kérek, kezdődik a Dallas.”

Persze az is lehet, az én mikrokörnyezetemben azért nincsen erre szükség, mert gyakran, különösen a nyári hónapokban, a legtöbb lakó nyitva tartja az ablakát. Ez párosítva azzal a ténnyel, hogy mindig vannak öregebbek és nagyobbat hallók egy-egy ilyen közösségben, azt eredményezi, hogy kopogtatás nélkül is lehet tudni: kezdődik a Dallas.

Aztán persze ott van a hagyományos ordítva bulizás és/vagy veszekedés. Bár ez nem a panelházak sajátos tulajdonsága, de azért a panel-életnek is elvitathatatlan része. Az ilyen esetekben, a lakóközösség mélyen tisztelt tagja nem hagyatkozik semmilyen segédeszközre (fém, beton), nem igényel semmilyen könnyítést (nyitott ablak), hanem a természetes módokhoz visszanyúlva, csupán tüdejének és hangszálainak erejében bízva engedi, hogy az őserő feltörjön belőle, és nekikezd, legtöbbször az artikuláció fölösleges cicomája nélkül, véleménye kinyilvánításának.

Azonban számomra a legkedvesebbek a fürdőszobák szellőzői. A hangok eme terjedési csatornája a lehető legintimebb az adó és a fogadó szempontjából is. A fogadó szempontjából az intimitás nyilvánvaló, hiszen éppen lakása fürdőszobájában kell tartózkodnia, hogy eredeti célja mellett a hanghatásokat is élvezze. Az adó részéről pedig azért intim a dolog, mert – tudtával vagy tudta nélkül – nem egyszerűen zajt hallat, hanem párbeszédei teljességgel követhetőek. És a legfontosabb, hogy ily módon nem a teljes épület hangjai jönnek-mennek, hanem csupán egy-egy szomszéd életébe hallgatunk bele. Ugyan erre egyáltalán nem vágyunk, hisz nem kívánjuk privát szférájukat megsérteni, de biztosak lehetünk a teljes kölcsönösségben, azaz ők is ugyanúgy hallhatják a mi beszélgetéseinket.

Számomra Zsémbesék jutottak a hangcsatorna másik végére. Egész nap egymást szidják, hol hevesebben, hol mérsékeltebben. „Miért nyitottad ki az ablakot? Miért zártad be az ablakot? Miért levest főztél? Miért nem főzünk levest? Mondtam már, hogy ne oda rakd! Mondtam már, hogy ne úgy rakd!” Sosem értettem, hogyan bírják már ezt évek óta, de legutóbb csodás hangjelenségre lettem figyelmes. Általánosságban is ritka hangokat közvetített felőlük a szellőző, de igazán nem számítottam erre Zsémbesék ismert jelleméből adódóan sem:

– Bocsánat, hogy tegnap olyan csúnyán szóltam hozzád, baszd meg. Ne haragudj rám!