Az autó sofőrje lendületesen vette be a kanyart a kisváros lakótelepén. Parkoló híján a füves területen állt meg, két bokor között. Az volt az ő helye, a kocsi kerekei pontosan illettek a mélyedésekbe. Minden ablak le volt engedve, s még megvárta, hogy mi lesz a következő szám a rádióban.

„És most Komár László slágere után, jöjjön egy másik magyar klasszikus: a Hungária együttestől a Multimilliomos jazzdobos!”

– Házunkba költözött egy bitang jófej, szédületes jampec ismerjük el – énekelte, s közben magára mutatott. Hiába volt legalább 40 fok az autóban, végigénekelte a dalt, ezzel „szórakoztatva” az emeletes ház többi lakóját, akik a besötétített szobákból hallgathatták végig, hogy Karcsika megérkezett a telekről.

– Na, ez jó volt – s kihúzta a slusszkulcsot. Jókedvűen pattant ki az autóból, magához vette a kistáskáját, majd a vezetőoldali ajtóba dugta a kulcsot, és bezárta az autót. Biztos, ami biztos, még körbejárta a Nissant, hogy mindenhol zárva van-e. Aztán mivel még a bugi a lábában volt, ugrott egyet az aszfaltozott útra. Kicsit már kopottas barna félcipőt viselt. A lába még mindig olyan formás volt, mint legénykorában, hisz’ a foci a mai napig élete szerves része. Jóllehet, ma már többet nézi a tévében a labdát, mint űzi a pályán, de a haverokkal péntek esténként még mindig játszanak egy mérkőzést a tornacsarnokban. Felüdülés az testnek és léleknek egyaránt.

– Mi újság, Karcsika? Látom, jó napod van – szólította meg hősünket egy középkorú hölgy, aki a lépcsőház előtti padon ücsörgött az árnyékban.

– Most már még jobb, hogy láthattam a virgácsaidat, Margitka – válaszolt hanyagul.

– De bolond vagy. Te már sosem változol meg, igaz?

– Nem szeretnék! Hogy szavaiddal éljek: bolond lennék már megváltozni!

– Jó neked – mondta a nő, de Karcsika ezt már nem hallotta, mert közben postás Juditka is megállította, aki egy ajánlott levelet hozott neki.

– Kitől jött már szerelmes levelem, drágaságom? – kérdezte Karcsika.

– Azt hiszem, a kormányhivataltól jött, Karcsi bácsi – jött a felelet.

– Mondtam már, hogy tegezzél. Így csak öregebbnek érzem magam.

– Jól van, ne haragudj. Örök fiatal vagy, de nehéz nekem ezt megszokni – mondta kissé zavartan. – Aláírnád akkor itt? És szeretnék kérni egy személyi igazolvány számot is.

– Hogy?! Teljesen odáig vagyok az ajkaidért. Nem is figyeltem, mit mondasz.

– A személyi… – sóhajtott Juditka elpirulva. – Karcsi bácsi, ne csináld már ezt velem. Nem vagyok én már mai csirke, akinek az ilyen szöveg még bejön. De azért kedves magától. Khmm… Tőled.

– Remélem, a férjed is tudtodra adja ezt nap mint nap – kacsintott rá, miközben a táskájában kutatott. – Jaj, tudod mit?! Hát tudom én azt fejből! – s lediktálta a betűszámsort. Juditka sietve nyújtotta át az ajánlott levelet, és gyorsan felpattant a zöld biciklire. Ugyan lett volna még kézbesítenivaló, jobbnak látta, ha egy másik utcában folytatja a munkáját. Annyira zavarba jött a meglett Don Juantól, aki persze azt is végig figyelte, hogyan ül fel a kerékpárra.

Karcsika azonban nem sietett. Szerette a nyarat, szerette a napot, ahogy felforrósítja a levegőt. Ez volt az ő közege. Mondogatta is sokszor, hogy nem jó helyre született, ő a riviérán érezné jól magát, a tengerparton, lenge öltözetű lányok között. Már-már érezte is a forró homokot a talpa alatt, a tenger sós illatát a levegőben, mikor egy fiatalasszony és kislánya sétáltak el előtte.

– Hova, hova ilyen korai órán? Talán bezárt az óvoda?

– Dehogy zárt be, Karcsi bácsi. Már délelőtt hívtak a munkahelyemen, hogy Julcsi nincs jól, hőemelkedése van. Úgyhogy most hazasétálunk, aztán meglátjuk – válaszolt az anyuka.

– Édes kicsikém, nem lesz semmi baj, igaz-e? – kérdezte Karcsika Julcsit. – Egy ilyen szép kislányt nem teríthet le holmi betegség. Tessék hazamenni, pihenni egyet, aztán, ha van kedved, gyertek át délután, és medencézünk megint a telken. Nyáron nem szabad betegnek lenni! – próbált kedveskedni a kislánynak, de az csak édesanyja lábához bújt még jobban.

– Na jó, ha nem ma, akkor holnap – kacsintott rá Karcsika.

– Azért köszönjük az invitálást, biztos lesz még rá alkalom, hogy szívesen megyünk. A múltkor is nagyon jól érezte magát. Ugye, kicsikém? – nézett a lánykára, de neki nem volt kedve beszélgetni. – Sietünk most haza, mert nagyon meleg van. Szervusz, Karcsi bácsi!

– Sziasztok! Gyuszinak mondd meg, hogy alig várom, hogy kielemezzük a Loki meccset!

– Mindenképpen! – szólt még vissza a fiatalasszony.

A következő pillanatban egy fehér, puttonyos autó tolatott be lassan az utcába. A kocsiból egy strandpapucsos, forrónadrágos nő szállt ki.

– Annamarikám! Mindig megőrülök, mikor meglátlak. Vagyis… megörülök. Fantasztikusan nézel ki – bókolt Karcsika.

– Köszi, Karesz bá – mondta nevetve a nő, aki az önkormányzatnál dolgozott mint mindenes. Délben ő szállította ki az ebédet is az időseknek.

– Aztán mi a mai menü? – érdeklődött főhősünk.

– Gyümölcsleves, sült csirkecomb rizzsel. Sietek, Kareszbá, sok megállóm van még. Sziaszia! – és puszit küldött az öregnek.

– Ó, ha pár évvel fiatalabb lennék, most nem csak itt álldogálnék, Annamarika – kiáltotta még utána, s még a mutatóujját is felemelte hozzá.

– Te, Margitka, miért nem jössz ki a napra? Legalább lenne egy kis színed – szólt újra a padon ülőhöz, de az már nem felelt, mert valaki közbeszólt.

– Károly, befejezted már az udvarlást vagy várunk még valakit? – jött a kérdés az egyik erkélyről a hátuk mögül.

– Ilikém! Életem virága! Meghoztam az uborkát! – kiabált felfelé huncutul.

– Akkor gyere, Életem virága, mert kihűl az ebéded.

– Icus, ne haragudj Karcsikára, már sosem változik meg! – vetette közbe Margitka.

– Bolond lenne! – kacagott a feleség. Karcsika pedig csókokat szórva futott fel a lépcsőházba.