Mottó: Az ember világában a béke csak kivételes állapot, ha ugyan létezik egyáltalán. (Csaplár Vilmos)

Mi a béke?
„Egy nyugalmas állapot, amely ellenségeskedéstől, háborútól, zavargásoktól mentes.” Ez így túl könnyű. Wikiszótáras megoldás, onnan vettem. Vagy a béke az, amikor rendben vagyunk önmagunkkal és nem kell titkolnunk semmit, önmagunk elől. Ami úgy sem menne.. A kérdés csak az, hogy hol és mikor érhető el egy felgyorsult világban az, amit belső békének nevezünk. Ha elgondolkodnak rajta, tulajdonképpen ilyen hely nincs. Talán a templom. Ritkán szoktam ott lenni, és akkor sem egyedül. Be fogok már menni egyszer valamelyikbe, a csendet keresve. Az embermentes övezet pedig igen ritka lehet. Hogy örülnének az állatok!

A béke, szerintem, egy elérhetetlen kötelem!
A többségnek nem adataik meg, hogy a világ pitiáner dolgaitól megszabaduljon. Túl sok a társadalmi elvárás (míg mások szerencsésebbek, mert röhögve áthágják azt, és büntetlenek maradnak), a megfelelési kényszer, a győzelem utáni vágyakozás íze, a kudarctól való félelem. Szóval, ne vágyjunk békére! Amíg élünk, addig ne! Felesleges. Vágyjunk arra, hogy holnap is találunk megoldásokat a problémáinkra, és hogy lesz holnap!

Elgondolkodtam azon, hogy milyen felesleges az erőszakos vagy a buta emberek elleni „időpocsékolás”. Tulajdonképpen meg akarunk felelni másoknak, amikor felvesszük a harcot valami ellen, valakivel. Semmi mással nem lehet megérvelni azt, hogy mégis vitába, csatába bocsátkozunk; csak azzal, hogy valaki NEM HAGY MINKET a saját valóságunkban ÚGY LÉTEZNI, ahogy szeretnénk! Lehet, hogy más az érdeke. Lehet, hogy ez az élete, a gyűlölködés, amikor is ő az áldozat, csak nem tud róla, mert fel sem fogja, hogy térdre kényszerítve valakit nehéz belőle igaz barátot faragni.

Vajon ebben a felgyorsult világban a fajgyűlölet (helyesebben fajtagyűlölet) sosem fog elülni? Csak nézek ki a fejemből, és bámulom, hogy a szélsőséges elemek lábra kaptak. Mintha csak a Magyar Közlöny következő napi számát várnák. Őrület. Két héttel ezelőtt még attól féltünk, hogy meghalunk… Ma meg már újra a becsület, bátorság, tetterő, harc, turul meg madár, meg Töhötöm. Mikor lesz már ennek vége?

Ki taníthatta az iskolában ezeket a gyűlölködő „erősembereket”, milyenek lehettek a szüleik hozzájuk, hogy 30-40 évesen is képesek szimbólumokkal teli formaruhára ostobán ordítozni maguk között, kirekesztve másokat. És mindig van ok. De ma például úgy-ahogy csendben voltak.

„Igen is, van cigánybűnözés” – dünnyögöm magamban a rigmust. „Igen is, van magyarbűnözés” – válaszolok rá magamnak. Aztán megszólal bennem a realista: igen, van olyan is meg ilyen is egyénileg, de te, Feri, attól még nem mondhatod azt, hogy van „magyar bűnözés”, mert leszállsz a szintjükre, kollektíve leszel te is, és még befogadnak… Meg hogyan néz már az ki? Még neked mennek!

Hej, a világbéke!
Eszembe jutnak a XIX. század költői… Szegény Petőfi tudta. Ezt a részletet, szeretem:

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

Úgy néz ki, hogy a világbéke megmarad a szépségkirálynők vágyálmának még vagy ezer évig.
Én pedig túllépek ezen a jegyzeten, mert holnap megint jót kell tennem, hogy mások dühösek legyenek rám! A nácik pedig vonuljanak, meg minden! Majd csak jön Viktor, és legyőzi őket. A szemünk láttára, hogy kétséges se legyen: nincs egymáshoz közük!

Legyen szép a hétvégéjük és olvassák a Debrecinert!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!