A koronavírus-helyzet sok vállalkozás hanyatlását hozta Magyarországon, Debrecenben is. Ugyanakkor voltak, amelyek éppen most lendültek meg még jobban. Ilyen az ételkihordó futárszolgálatok némelyike, amelyik a megnövekedett igényeknek meg tud felelni, sőt a korábbiak mellé újabb partnereket is fel tud sorakoztatni – akár hagyományos éttermeket is a gyorsétkezdék mellé. Debrecenben is lépten-nyomon találkozunk a biciklis futárokkal, akik elsuhannak mellettünk jellegzetes nagy, kocka alakú táskáikkal a hátukon.

Árminra, a kapitányra várok a Fórum előtt, vele tart Betti, a kapitányné is… Aztán a Nagypiac melletti padokhoz megyünk mert a nemrég leesett eső ott kevésbé áztatta el az ülőkéket. Mire a csapat rangidősei (a bő egyéves debreceni kezdés legeleje óta a Netpincér munkatársai) odaérnek, már szóba elegyedünk több kollégájukkal.

Begyűlnek jó páran, hogy együtt várják a délelőtt felpörgő munkákat. Készenlétben az okostelefonjuk, amelyre érkeznek az értesítések, hogy kinek hol kell felvennie a szállítmányt, majd hová kell elkerekeznie vele. Az internetes rendeléstől számítva hivatalosan 15 perc áll a futár rendelkezésére, hogy odaérjen az étteremhez, s ugyanennyi a konyhának is, hogy összerakja az ételt – ami olykor csúszik a bonyolultabb fogások esetében –, majd ezután elsuhannak vele a címre a karikázók.

Árminon és Bettin kívül (a 100-120 debreceni ételfutárból 4-5 nő van csupán) Huba, Peti, Tomi, Mata, Gábor is ott van. Na, meg az ókori hősök, Leonidas és Hector nevét felvevő srácok.

700 cím egy hónap alatt!

Felváltva beszélnek a srácok és az egy szem hölgy. Kíváncsi vagyok, mennyiben változtatott a munkájukon a koronavírus, milyen meghökkentő dolgok történtek meg velük, egyáltalán hogyan élik meg napjainkat bringafutárként.

„Régebben kevesebb étteremmel voltunk kapcsolatban, de mára 30-35 is van, ahonnan kiszállítunk. Vannak klasszikus étellel szolgálók és gyorséttermek is. Nem lett sokkal több a munkánk per fő, mivel szinte megduplázódott a létszámunk is – most nincs is felvétel –, de az tuti, hogy rengeteg a megrendelés.”

Mint megtudtam, a munkaidejüket maguk szabályozó, vállalkozóként dolgozó futárok közül volt, aki az elmúlt hónapban 700 címre vitt ki ételt. Az ilyen „élmunkások” állítólag kiválóan keresnek, de akik kevesebb időt fektetnek a futárkodásba, azok sem panaszkodnak. „Akad, aki megelégszik napi 4-5 órával, mivel jó a fizu, más meg éppen azért nyomja meg nagyon… mert jó a fizu.”

A futárok majdnem fele kerékpárral dolgozik, a többi autós és robogós. Utóbbiakat küldik elvileg a távolabbi, nehezebben megközelíthető címekre, de ha épp nincs szabad kapacitás, akkor az elérhető bringás is megkaphat egy-egy távoli címet.

A teljesen digitalizált munkahelyi kommunikáció során akadnak olykor félreértések.

„Amikor a Tisza István útra tekertem, ahol kiderült, hogy az onnan 6,5 kilométerre lévő, a Létai útból nyíló Tisza utcára kellett volna mennem, az nem volt kellemes” – meséli egyikük.

Az egyik gyorsétterem minden megrendelést egyenként szállíttat ki, vagyis odamenve felveszik az egyetlen címre szóló árut, s ennyi. Más étteremnél persze másként megy ez.

Az is előfordult már, hogy csak itallal megrakodva gurultak a megrendelőhöz, de egyébként is szinte mindent elhordanak a hátukon a kerekesek – kivéve mondjuk az óriáspizzákat, mert az nem fér bele a hátitáskájukba. Ami önmagában is 4-5 kiló tömegű, ha pedig tele van, az étel fajtájától függően akár 10 kiló vagy még több plusz terhet is jelenthet.

Nézz be a lábtörlő alá is!

A sok emberrel való találkozás mindig szül érdekes sztorikat. „Egyszer egy külföldi megrendelő szólt, hogy álljak az ablak alá, és látom, hogy a magasból cipőfűzőkből összekötött zsinóron leenged egy otthoni szeméttartót, amibe várta az ételt” – jön az első meghökkentő történet. Vagy amikor „a bérház folyosóján az ajtó előtt fogadott egy doboz, s mondták, arra tegyem le a kaját, de nézzek be a lábtörlő alá is. Megtettem, s egy átlátszó tasakban ott volt egy ötszázas borravalónak.” Aztán akad olyan is, aki kis levél kíséretében még meg is köszöni a szállítást. Persze van, aki semmit se ad, vagy csak pár forintot, ellenben „az viszont nagyon meg tudja melengetni a szívünket, ha egy ezrest kapunk, volt már rá példa.”

A fura sztorik ezután is dőlnek a srácokból. „Egyszer azt kérték, hogy odalent tegye be a kollégám a lift padlójára az ételt, s ők majd felhívják, s kiveszik” – mondja Hector. Egyébként is kérhetik az érintkezésmentes kiszállítást a vevők. A futárok nem értik mindig az emberek viselkedését, hiszen „van, hogy nem akar velünk találkozni a megrendelő. S nekünk ki van adva, hogy ilyenkor például egy bérházban a folyosóajtó elé tegyük le a cuccot, aztán csengessünk be, menjünk le félemeletet, s a lépcsőfordulóban várjuk meg, hogy elveszik a kaját, de nem ritkán mire felérünk, már ott áll az ajtóban, vagyis bár ő érintkezésmentességet kért, de így ez éppen miatta nehezen valósul meg.”

A rajzfilmekből ismert jelenet is megesett már, mesélik, amikor (s ez főleg külföldieknél fordul elő) a bejárati ajtónál csengetnek, majd egyfelől nagyon sokára jön ki az ügyfél, másfelől épp csak résnyire nyílik az ajtó, onnan kinyúl egy kéz, majd pillanatok alatt berántja az ételesdobozt. Vagy a levelek bedobására szolgáló ajtólyukon adta ki a pénzt az illető, majd amikor a futár eltávolodott, utána húzta be gyorsan a letett árut. Ráadásul ezt a vírusidőszak előtt is tapasztalták már a futárok, vagyis nem feltétlenül a jelenlegi fokozott óvatosság lehet az oka, csak valamiféle „beidegződés” – véli Huba.

Lapos a hátsód!

Ármin átvéve a szót meséli, az egyik női kollégájuk a munkába állása második napján, „új húsként” egyből komoly benyomással térhetett haza, hiszen találkozott egy férfival, aki kiment az ételért egy szál szétnyílt köntösben, majd meglátva őt hebegve kért elnézést: „bocs, nem téged vártalak”. Aztán Betti is beszáll a sztorizásba: „egyszer egy olyan címre vittem ételt, ahonnan előtte már rendeltek, de ismét akartak valamit, ám a vevő sajnálkozva kérdezte meg tőlem: ó, most nem az előző srác hozta a kaját? Meg kellett elégednie velem.”

Ahogy mesélnek a fiatalok (főként a 30 alattiak munkája ez), felelevenítve a vicces eseteket, dőlnek a nevetéstől. A legnagyobb vidulás talán az alábbi klasszikust kíséri: „ment a csaj biciklin, s utána szólt valaki: ’Lapos a hátsód!’, mire ő leszállt és pofán vágta az illetőt. Aztán tisztázták gyorsan, hogy a kerekére célzott a srác…”

Csúszós utakon és télben, sárban is megy a szállítás

Előfordulnak persze balesetek is néha, vagy amikor valami elromlik a biciklin, s emiatt meghiúsul a kihordás. Ezeket is rugalmasan kezelik. Ilyenkor beszólnak a diszpécsernek, és ha esetleg az étel sérül meg (elesett a futár), akkor ha tud, visszamegy és az új adaggal ismét nekivág. Vagy ha komolyabb a baj, akkor aznapra kijelentkezik, s más oldja meg helyette a fuvart.

Leonidas meséli mosolyogva: „Huba véletlenül bejött elém, én meg telibe vertem a hátsó kerekét. Semmi különös nem történt, csak átestünk egymáson, de aztán felkeltünk, semmi anyázás, ez benne van. Aznap már nem tudtunk újra melózni, de másnap igen. Igaz, Hubának kellett adnia egy másik villát nekem. Hm, a diszpécsernek lehet feltűnt, hogy ugyanott szenvedtünk balesetet aznap…”

Mindeközben jönnek a különböző hangok (van, akinek stílszerűen a kengyelfutó gyalogkakukk bípbípje jelez üzenetet a telefonján), s aki horogra akad, az kerékre is kap egy „meló van, na, én mentem” kíséretében. Hector is indulna, de előbb megkérdezi a többieket: „te, mi az a Golden Bull, az hol van?” Mire Betti: „az Aranybika, teeee!” Nagy nevetés, Hector a fejéhez kap: „úristen, nem esett le, de hogy lehet így megadni a nevét?”

Egyébként bringás futárszolgálat minden időben van. Ha esik, ha fúj. Ármin: „én kimondottan szerettem az ónos eső után biciklizni, vicces volt”. Betti mást gondol: „Na, azért én nem örültem neki annyira. Amikor elestem, majd nem messze tőlem a gyalogosok is, a földön ülve integettünk egymásnak…” Minderre Ármin lakonikusan megjegyzi: „persze vigyázni kell. Ha már megtörténik, célszerű legalább nem étellel a táskánkban elesni.”

Na és mi újság a rendőrökkel, gyalogosokkal, autósokkal?

Ármin szerint az autósokkal nincs sok baj: „Néha egy-egy közülük ránk húzza a kocsiját, vagy éppen buszos is volt már ilyen, de egyébként semmi nagyobb dolog. Meg amúgy is mi nyerünk (mosolyog). Viszont van néhány béna kerékpáros és gyalogos olykor. Mi nem okozunk balesetet, de miattuk sokszor jobban kell vigyáznunk.”

A rendőrökről szólva elhangzik, hogy eddig alig büntették meg őket, így nincs különösebb konfliktusuk, néha odaintenek nekik, ennyi. Igaz, vigyorogva meséli egyikük egy másik társukról: „na, ő egyszer rosszkor állt meg. A STOP táblánál nem, viszont utána a rendőrnek igen… Fordítva kellett volna.”

A kerékpár karbantartása is fontos. Ármin szerint vannak azok, akik addig mennek vele, amíg le nem rúgja a bringa magáról őket, s vannak, akik rendszeresen odafigyelnek rá. „Én a lerúgós fajta vagyok, de például Leonidas meg a folyamatosan karbantartós.” Leonidas bólogat… Betti hozzáteszi, ő kiváltságos helyzetben érzi magát, mert már fél éve nem volt defektje, de amúgy átlagban 1-2 havonta megesik a gumicsere ennél a munkánál, főleg akkor, ha sokat kell földes és egyéb rendezetlen utakon tekerniük. Ám éppen ezért igyekeznek a betonon maradni, sőt ha belefér, még akár kicsivel hosszabb útvonalat is választanak, hogy biztonságosabban jussanak el egy-egy címre, ami nehezebben megközelíthető.

Még beszélgethetnénk, de lassan minden futár elinal, kapása jön mindegyiknek. A koronavírus okán kihirdetett szigorítások megnövelték az éttermi kiszállításokat. A futárok szerint akár duplájára is a korábbiaknak az elmúlt hónapban. Vajon ez a helyzet mennyiben változik, ha majd visszatér az élet a vendéglátóhelyekre? Mi lesz a bringás futárokkal?

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!