Szépen átrajzolta az élet a terveinket. Nemcsak az enyémet és a tiédet, válogatás nélkül mindenkiét. Szkeptikus vagyok a tekintetben, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vesz majd a világ, ha helyreáll, és még azt sem tudhatjuk, hol lesz az a bizonyos hely. Abban viszont biztos vagyok, hogy mind, akik most élünk, nyomát viseljük majd az eltelt napoknak. Lesznek, akik profitálnak, és biztatnék mindenkit, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő lelki fejlődését is fedezze fel és legyen rá büszke, hogy nehezített pályán is elérte…

Egy évvel ezelőtt már javában házakat kerestünk, feltérképeztük a hitellehetőségeket, és emlékszem, egészen hatalmába kerített minket a bizakodás, hogy 2019 a mi évünk lesz, meg fogjuk találni álmaink otthonát. Akkoriban nemigen telt el hét, hogy legalább telefonon ne érdeklődtünk volna egy-egy ingatlan után, sorra el is utaztunk azokat megnézni, volt, hogy egy héten több helyen is jártunk. Így ment ez egészen addig, amíg az idő engedte, merthogy késő ősszel már egyre kevésbé volt rá lehetőségünk munka után, sötétedéskor. Ekkor megálltunk, nagy levegőt vettünk és megegyeztünk, hogy egy rövid időre ismét elengedjük ezt a célt, persze nem véglegesen, csak kiakasztjuk jó erős kötéllel egy póznához, és majd újra kézbe vesszük, ha eljön az ideje.

Így kezdődött el az idei év, csakhogy február végétől szépen lassan áthelyeződtek életünk hangsúlyai, s a kötél, tartva célokat és álmokat, azóta is ott ázik kiakasztva. Idén egyetlen házat sem néztünk meg. S habár időről időre átlapozom a legnépszerűbb ingatlanoldalakat, túl sok újdonságot nem találok, és dolgom végeztével magam sem értem, mire is számítottam, hiszen most mindenki kivár.

Várja, hogyan változik meg az élet, ha újra beindul. Többen engem is csak várakozásra intenek, mondván, majd lejjebb mennek az ingatlanárak. Várakozásból jó vagyok, igazán nem okoz gondot még egy-két, netán öt-hat hónap, esetleg még egy év. Panaszra sem vagyok méltó, hiszen ahhoz még túl fiatal vagyok.

Meg kell vallanom azt is, hogy manapság elég otthonosan érzem magam az albérletben, jelenleg ennyi biztonság is elég, jobb napokon ennek is tudok örülni. Nem állítom, hogy ne áhítoznék egy szép zöld kertbe, a diófa árnyékába, orgonaillatban fürdőzve, de megelégszem most az erkélyen cseperedő palántákkal és a szemköz virágzó orgonák látványával is. Néha, szerencsésebb napokon erre fújja a szél az illatukat, s azok valami egészen varázslatos pillanatok.

A vágyak megmaradtak. Olykor úgy képzelem őket, mint a télire eltett gyümölcsöket. Így végül is nem aggódom, mert azok hosszú évek után is éppoly finomak. Némelyik talán még finomabb is. Vagy talán a vágy egy kis csemete, amelyikről még ilyenkor sem tudni biztosan, hogy lesz-e termése, ha lesz, mennyi és milyen ízű. Esik az eső, nő a csemete, én pedig nyugodtan és, úgy hiszem, felkészülten várom a szüretet – idén vagy évek múltán, majd az idő eldönti.

(folytatása következik)