Megengedem a kerti csapot, jókora tócsát rajzol a víz a ház udvarára. A vízbe lépek, majd a száraz betonra, kirajzolódó lábnyomomat pillanatok alatt felszárítja a nap. Újra és újra eljátszom ezt, figyelgetem, milyen szabálytalan alakot rajzol a talpam. „Na, menjél csak tovább, nézzük meg lúdtalpas vagy-e” – hallom és sétálni kezdek, de a diagnózist már mindenki ismeri, természetesen az vagyok. Talán az én hibám, hiába készítették el nekem a rettenetesen ormótlan, piros gyógycipőt, egyszer sem voltam hajlandó felvenni, mert féltem, hogy a korombeliek kicsúfolnának érte.

Egyszer édesanya kétféle szandállal kezében látogatott meg, miközben az óvoda udvarán játszottunk. Emlékszem, hintázni szerettem volna – mint otthon is tettem mindig –, de az óvodában csak a talpraesettebeknek volt ott, rendszerint bérelt helye. De ezen a napon még ez sem bántott, földöntúli volt a boldogságom az új szandáloktól. Csak az egyik lett jó a lábamra, a másikat, amelyik egy kicsit jobban tetszett volna, visszavitte anya az óvoda melletti piacra, ahol hetente egyszer ruhákat is árultak.

Meleg időben otthon sosem hordtam lábbelit, élveztem, ahogy csipkedte a lábamat a meleg beton, csiklandozta a fű és simogatta a szél, amikor a hintában ültem. Nyáridőben a barackot a fű mellé kucorodva majszoltuk, a kukoricát a lépcsőn ülve, és elnevettük, ahogy a macska a lepottyanó szemek után portyázik. A cseresznyemag esésével mértük a távolságot, a szőlőszemeket a szájunkban tartva pedig azt játszottuk, hogy pöszék vagyunk. Arra gondolok, hogy ha végre hazajutok, leveszem a cipőt vagy a szandálom, és végig sétálok majd az udvaron, ami alig változott az évek alatt. Csak a kerti csap hiányzik, meg a nagy diófa és a négylábú barátok.

Addig is a szerencsésebbik városlakónak marad az erkély, oda meg a műfű, ami valójában zöld szőnyeg, emlékszem, nagyanyám szobájában is hasonló volt. Azon gondolkozom, vajon mindig így lesz-e, hogy csendes pillanatokban a múlton, az idealizált gyermekkoron merengünk. A húsvétokon, amikor még kiöltözve, hajunkat befonva, bőségesen terített asztalokkal vártuk a falubeli idősebb és fiatalabb locsolókat, s amikor már bezárkózva, magunkat leptük meg és magunk között ünnepeltünk.

Így lesz ez most is, csendesen, kettecskén ünneplünk, de panaszra semmi ok: van sonka, van tojás, kalács, s a legfontosabb, van szeretet, van egészség, aminél nincsen ma nagyobb kincs. Talán csak a szép emlékek a kertről, a fűről, a lábnyomokról, a gondtalan gyermekkorról, de az emlékek megvárnak, azokat tőlünk soha, senki el nem veheti.

(folytatása következik)