Néhány héttel vagy hónappal ezelőtt még alig-alig lehetett maszkot viselő embereket látni az utcán. Ha ilyen, akkoriban még különösnek tűnő szerzetekkel kívántunk találkozni, a legjobb, amit tehettünk, az volt, ha nagyon-nagyon forgalmas közlekedési csomópontokhoz látogattunk. Pályaudvarok, ahová nemzetközi vonatok is érkeznek, repterek, kikötők. Itt talán szembe jött egy utazó, legnagyobb valószínűség szerint valahonnan Ázsiából, aki bizony eltakarta arcát, hogy önmagát, utazótársait és persze a bámészkodó publikumot is, vagyis minket védelmezzen a mindenféle kórokozók nem kívánt cseréjétől.

Ha nem jártunk sikerrel, bekukkanthattunk egy kórházba, ahol ha eleget várakoztunk, talán szerencsénk volt megpillantani, ahogy egy fáradt ápoló, esetleg orvos végre ki tudott magának hasítani egy apró szeletet az idő végtelenjéből, melyet önmagára fordíthatott, például úgy, hogy egy automatából engedett langyos és rossz ízű kávéval igyekezzen kipihenni a betegek végeláthatatlan ostromának fáradalmait.

Ha ez sem vezetett eredményre, még mindig volt egy lehetőségünk. Beülhettünk egy fogorvosi székbe, és akkor egészen bizonyosan hamarosan felénk hajolt valaki, aki egy füleire akasztott anyagdarabbal húzott határt légútjai és az ellenséges külvilág között. De azért lássuk be, ez nem volt a legjobb megoldás. Egyrészt az általunk vizsgált – aki közben minket szimultán vizsgált – illető feje mögött erős lámpát kapcsolt, ezzel igencsak lerontva a pontos részletek megfigyelésének lehetőségét. Másrészről pedig, legyünk bátrak és valljuk be, komoly kockázata volt valamilyen erős fájdalom megtapasztalásának is.

No de, ez már a múlt. És mit tartogat számunkra a jelen? Pályaudvarra, reptérre, kikötőbe hiába is mennénk, nem kószál ott már senki. A kórházakba nem engednek be minket. De ha be is mehetnénk, bizony nincs ott már hasogatás az idő végtelenjéből, csak folytonos fáradozás és fáradság. Fogorvos sincs a lámpa és szék között, csak otthon.

Maszkos emberrel mégis találkozhatunk. Bár nagyon ritkán lehet ismerősbe botlani az utcákon, ismeretlenbe valamivel gyakrabban, de azért ez sem történik meg sűrűn. Ha mégis, nagy-nagy valószínűséggel eltakarja az arcát. És ki tudja, lehet, mégis ismerőssel találkoztunk, csak éppen örül, hogy arcának alsó kétharmada nélkül nem ismerünk rá, és nem erőlteti a beszélgetést.

És álarcot ölt a boltos, a pék, a benzinkutas, a patikus, a postás, a buszsofőr és mindenki más is. Álarcot varr a szomszéd, vesz a politikus, arról beszél a színész a tévében, influencer az interneten, álarcot ajánlanak magyarul, németül, olaszul, spanyolul és angolul. Jól teszik.

Már csak az motoszkál maszkkal takart fejemben, mit hozhat a jövő. Előfordulhat-e, hogy pár generáció múlva már csak néhány történész és pár egyéb igen művelt gondolkodó fogja tudni, miért is takarja arcát az ember? Lesz-e valójában nem értett, de megtartott néphagyomány kendőt tekerni az idősek köré nyugdíjba vonulásuk napján?