Meleg van, az ablak még nyitva. Míg élvezem a levegő lágy mozgását, abban bízom, sikerül majd épp azelőtt bezárnom, mielőtt a már felforrósodott levegő kezdene beömleni a végre kihűlt lakásba.

Érzem, hogy valami furcsa és szokatlan.

Teszem a szokásos dolgaim. Kávét főzök, elmosogatok, felseprek, átnézem az este felhozott, és csak fáradtan az asztalra dobott postát. Nyomkodom a telefonom, próbálom a rám ömlő információból kiszűrni a lényeget.

Érzem, hogy valami furcsa és szokatlan.

Lefőtt a kávé. Előveszem a bögrét. Először beleteszem a cukrot, amikor végzek, belenézek a pohár aljába, szembesítem magam, hogy nincs szükségem ennyi cukorra, a felét visszakanalazom. Ráöntöm a forró kávét, arra a hideg tejet, kavargatok.

Érzem, hogy valami furcsa és szokatlan.

Kint állok az erkélyen, kortyolgatom a kávét, szívom a cigarettát. Konstatálom, hogy a szomszéd épület erkélyén most is ott áll és nézelődik a forma, aki mindig ott áll és nézelődik. Lenézek a fákra, várom mikor nőnek szemmagasságba. Most is van egy galamb a villanypózna tetején, kettő másik azon az erkélyen pihen, amire zacskóból vágott csíkokat kötöttek, abban bízva, így majd nem szállnak oda. Ma reggelre inkább orral álltak be az autók a parkolókba, mint tolatva. Közben érzem, hogy valami furcsa és szokatlan. Nem értem, mi. A szemetet még nem vitték el, de a kukák már kihúzva várják a megkönnyebbülést.

De hol az ilyenkor szokásos forgalom? Mi ez a csend? Elnézek oldalra. Óvoda, iskola, üres udvar, nyári szünet.

Nincs itt semmi furcsa, csak szokatlan.