Nem rossz poénnak szántam a fenti sorokat egy képzeletbeli állásinterjúból idézve. Ráadásul, nem csupán az álláskereső számára lehet elég bizonyítani, hogy a lehető legcsekélyebb tanulmányi végzettséggel rendelkezik. Azok, akik a betöltetlen posztokra most keresik a munkaerőt, szintén nem végezték el azt a szintű iskolát, amelyet az állásuk betölthetősége pár esztendeje még megkövetelt. Nem azt akarom mondani, hogy már itt tartunk. De jó(?) úton tartunk efelé.

Ráadásul néhány munkahely olyan mesés fizetéseket kínál egy csak éppen megszerzett alapiskolai bizonyítvány fejében, amelyről sok diplomás, több nyelvet beszélő szakember legfeljebb álmodozhat. Lehet, hogy – nem kevéssé éppen a vázolt helyzet előzményei miatt – már régen Angliában vagy Németországban „álmodoznak”. Hogy sokuk odakerült, nagyon szoros kapcsolatban áll a magyar oktatás állapotával, illetve a tudás anyagi elismerésével, de ezt eddig is tudtuk. Azt szintén, hogy a papír, a bizonyítvány adott esetben semmit sem jelent az illető általános intelligenciája, munkavégzése minőségének tükrében. És egy csak éppen bizonyítványocskának tekinthető papír birtokában szintén lehet valaki zseniális koponya.

De a nagy számok törvénye azt mutatja, hogy a mai és közelmúltbeli, s talán a sokkal régebbi magyar oktatási rendszer sokszor még azt sem tudja a végzettek tudásával, elsajátított készségeivel illusztrálni, amelyről „dokument jeszty” a végzett tanuló zsebében. Mindez, a konkrét, a tanítás osztálytermi színvonala természetszerűleg messze nem független a külső társadalom biztosította lehetőségétől vagy például irányítási rendszerétől. Magyarán: a közoktatás illetékesei legyenek legalább annyira hozzáértőek az iskolai, társadalmi ügyekben, mint amit a rájuk bízott diákok tízezreitől elvárnak matekból.

De talán a legnagyobb baj, hogy ugyanazon típusú iskola és iskola között mára akkora különbség alakult ki, amely szinte eleve meghatározza az odajárók egész életpályáját. Például Debrecenben újonnan beépült az oktatási rendszerbe a nemzetközi iskola, amelytől joggal várható nemzetközi színvonal. Igaz, mivel közpénzen épült, az ugyancsak elvárható lenne, hogy egy közember gyereke teljes jogúan tanulhasson ott, ha akar. Ám elnézve a tandíjakat, aligha akar. Mert annyit enélkül is ki tud számolni, némi szülői segítséggel, hogy ezt az intézményt nem neki találták ki.

A városban korábban szintén mindig voltak, gondolom, ma ugyanúgy működnek, úgynevezett elitiskolák. Nem is lenne létükkel semmi baj, ha valóban és zömében olyan kiemelkedő tehetségeket fogadnának, akik végzésük után képesek betölteni azt a szerepet, amelyet minden modern társadalom szán nekik. Például, hogy a kutatás szintű tudományok magas követelményeit ne csak kövessék, de lehetőség szerint innovatív módon bővítsék. Lehetőleg saját országuk javára.

Mindazonáltal nem szükséges Gyöngyöspatára mennünk, hogy mai magyar társadalom az oktatásra gyakorló égbekiáltóan igazságtalan oldalát szintén meglássuk. Bihar térsége, a vele szomszédos járások, szóval a megyeszékhely gyakorlatilag szomszédsága az Unió legfejletlenebb régiói közé tartozik. Nehéz lenne elhinni, hogy az általános helyzetből, amelyről legkevésbé az ott élők tehetnek, egyedül az ottani oktatási színvonala emelkedne ki. Lesznek természetesen, mint ahogyan voltak is, olyan nagyszerű tudósok, művészek, tanárok, akik itt sajátították a tudás alapjait, vagy akár „közepét”. Ugyanakkor az általános helyzet az, hogy errefelé legfeljebb másodlagos téma lehet az új NAT. Sokszor a fő kérdés az, hogy a diák körülményei éppen lehetővé teszik-e, hogy rendeltetésszerűen látogassa az iskoláját.

Ezzel kapcsolatban a következő néhány sort találtam a minap, s aligha lehet kétségbe vonni meglátásait, hisz írója nemcsak a helyszínen látja a folyamatokat, de segíteni is próbált az – nyugodtan mondhatjuk – elesetteknek.

„A 21. században nem elfogadható, hogy gyerekek és teljes családok tűnnek el a süllyesztőben – lehetőségek és valódi esélyek nélkül. A társadalmi egyenlőtlenségek nem csökkentek. A szétszakadás folyamatosan nő.. Az a hatalom, amely megtehetne mindent és semmit sem tesz, az emberek százezreit ítéli lassú pusztulásra. Azt, amikor tömegeket és régiókat hagyunk eltűnni a térképről, cserbenhagyásnak és kivéreztetésnek nevezzük.” (Kun Alíz írása a Literában.)

S ehhez aligha lehet lényegesebbet hozzátenni, amikor az iskola és az őt meghatározó társadalom egyik, kevéssé reklámozott oldalát nézzük. S amennyiben a látványtól nem fordítjuk el a fejünket. Azoknak pedig különösebben nem lenne szabad, akik érdemben tehetnének a mai helyzet árnyoldalai ellen..

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!