A bringám ugyanis a magyaros télkezdethez igazodott, és váratlanul érte egy kis hideg. Mint a hókotrók főnökeit (már amikor van hó): „nem voltunk felkészülve a téli időjárásra”.

Szóval beadta a kulcsot a vasparipám. Először is surrogott, majd ezzel kánonban ciccegett is, és éreztem, nehezen halad. Irány a szerviz – 100 méterre volt épp, mázli! Ha csak be kell állítani a kereket, jó, ha valami eltört, kicsorbult, akkor szívás, mert cserélni kell azt a részt.

A bringafőnök nagyon kedves ember, rögtön segíteni akart, görnyedt egy darabig a járgányom mellett, meghúzott ezt-azt, pöckölt ide, nyomkodott oda, majd közölte: garanciálisnak tekinti, ingyen volt. Hiszen náluk cseréltem a hátsó részeket egykor. Király! „Ezt én is meg tudtam volna” érzéssel távoztam, de persze azért jobb, hogy nem én nyúltam hozzá, főleg, hogy út közben adta meg magát a bicikli, s nem volt nálam semmi szerszám.

Nagyjából 10 méterig tartott az örömöm.. Hiszen most máshol surrogott (terhelés alatt lehetett csak észrevenni). A ciccegés pedig már aggasztó klikkelésbe ment át. Kellett ez nekem? Vissza és letétbe helyezni, innen séta lesz. Majd hívnak, ha kész, komolyabb ránézést igényel.

Magamban füstölögve járt a lábam a járdán ezután, s megláttam a deres (zúzmarás?) faleveleket. A hideg elől – és a remélt kaja után – a bokorba ugráló apró cinegét, a garázssor tetején zöldellő mohát meg egy szimpla kerítés különböző hétköznapi szépségeit. Na, meg Az önkormányzati képviselő által beígért, de végül sose javított lépcsőt – minek, van rá újabb 5 év -, a pizzafutár üzemben hagyott autójából kijövő füstöt, a régi cipészcégért a panel falán.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!