Ahogy az új román időszámításban jegyezik: a szabadság első napján, 1989. december 22-nek delén tudtuk meg: a diktátor megbukott. Ceausescu elmenekült Bukarestből. A segélyszállítmányok után érdeklődve kaptuk a hírt: a debreceni görög katolikus egyház lelkészi hivatalában konvojt szerveznek külföldi gyógyszercsomagok azonnali Temesvárra juttatására. Ivancsó István tiszteletes az Úton két munkatársát, Porcsin Zsoltot és Sinka Zoltánt is bevette a csapatba. Háromnegyed ötkor útnak indult a nyolc kocsiból álló menet.
30 éve írta az ÚTON című debreceni hetilap
Nyolc óra polgárháborúban
18.20
A gyulai benzinkútnál tankolunk, aztán rövid tanácskozás következik. A rádió félóránként mást mond: zárva a határ, csak hivatalos szállítmányok haladhatnak át, Gyula nyitva, Nagylakon nincs civil forgalom, Bukarestben elkeseredett harcok folynak, a Securitate lövi az Aradi utat… Innen csak pár kilométer a határ, mégis inkább Nagylakot választjuk, hogy minél kevesebb utat kelljen Romániában megtenni.
Nyugtalanítóbbnál nyugtalanítóbb híreket közöl a rádió: lövöldözések, harcok, áldozatok. A diktátor kiszolgálói, a nyomorúság haszonélvezői nem adják ingyen hatalmukat. Mennyi áldozatra van még szükség? Hová tartunk mi? A déli örömujjongás már elszáll – menni kell, segíteni. Temesvár gyógyszerekre vár.
22.00
Rosszat sejtető hosszú kamionsor jelzi a nagylaki átkelőhelyet. Aztán kiderül: nem a határőrök tartóztatják fel a sofőröket, hanem félelmeik. öt perc alatt lezajlik minden, ami máskor hosszú órákat kívánt. Hát megértük: Európa már nem áll meg ennél a határnál, és nem fordul vissza fejét lehajtva. Nincs személyi motozás, megalázó durvaság, kitiltottak feketelistája, gondolatok rabságáról tanúskodó újságtépdesés.
Előttünk két külföldi TV-stáb autói, mellettünk budapestiek segélyszállítmányai. Várunk néhány percet a beígért mentőautóra (ami a menet élére állna), de nincs idő késlekedésre. A nyolc debreceni személykocsi nekiindul a román éjszakának. Felnyílik a sorompó, integetnek a román kiskatonák.
22.15
Temesvár 100 kilométerre van, mutatja a tábla az első falu, Nagylak (Nadlac) határában. Először úgy tűnik, alszik a község, piheni a történelmi nap fáradalmait, hosszú évek után talán először álmodik nyugodtan. Hirtelen fiatalok állják el az utat. Kezükben lyukas zászlóval az autók rendszámait nézik, majd látva, hogy magyarok vagyunk, utat engednek.
– Szabadság! Szabadság! – kiabálják táncra perdülve, ujjaikkal V betűt mutatva, míg elhaladunk mellettük. Néhány száz méterrel arrébb újra fiatalok állják el az utat, 15-16 évesek lehetnek.
– Temesvár! Bukarest! – kiabálják be az ablakon, aztán a világháborús filmekből felszedett zsargont skandálják: – Ceauaescu kaput! Ceausescu kaput! Viszontlátás!
Románok ők is, a diktátor egykori ifjú sólymai, nagyszerűségét zengő pionírjai, sugárzó tekintetű ifjúgárdistái, akiket – úgy látszik – érintetlenül hagyott a ,.hazátlanok’ bélyegét osztogató elvadult állami nacionalizmus.
Nagylak után zseblámpafény: katonai járőr köröz, megállítva a konvojt. A tiszt is előre hajol, mint annyian azon az éjjel, megnézi a rendszámot, Is egyből továbbot int. A szabadság első napjának éjszakáján nem volt jobb menlevél, mindenhová bebocsátást engedő útiokmány a magyar rendszámnál. Arad felé haladva furcsa hiányérzetünk támad. A Romániában gyakorta járók számára ismerős az út menti fák fehérre festett törzse és .. igen: a lépten-nyomon felállított transzparensek özöne, melyek a conducátort és a kommunista pártot éltetik. Pontosabban: éltették. Egyetlen egyet sem látunk, csak beton alapzatokat és üres vaskereteket, ezekből is csak néhányat. A népharag nem sokáig váratott magára, még alig telt el fél nap Ceausescu elmenekülése óta.
22.40
Már messziről látszanak Arad fényei, szokatlan tündöklés ez a mértékét vesztett energiatakarékosság után. Kivilágított utcákon haladunk a város központja felé, a lakótelepek ablakainak kék fénye a forradalmat közvetítő televízióról árulkodik. Karszalagosok állítanak meg, majd engednek tovább többször is. Az utcákon szinte nappali forgalom, 15-20 fős csoportokban járkálnak az aradiak, és autóinkat látva mindannyiszor tapsolnak és kiabálnak:
– Timisoara! Temesvár! Szabadság!
Mutatják a Temesvár felé vezető utat, hosszan rázzák az ablakon kinyújtott kezünket.
– Jó, hogy jöttetek! Köszönjük, köszönjük!
Az útkereszteződésekben civilek irányítják a forgalmat, egyetlen egyenruhással sem találkozunk, még a főtéren, a városháza előtt sem, ahol éppen nagygyűlés zajlik.
Több ezres tömeg hallgatja a szónokokat, köztük (még nem tudják) a későbbi mészárlás áldozatai. Már Temesváron halljuk a rádióból, hogy a Securitáte belelőtt a tömegbe Aradon, tűz alá vette a városházát…
A térről kivezető úton újabb csoport állít meg, többnyire fiatalok, 8-10 éves gyerekek is. A menetünk élére állítanak egy Dáciát, ami kikísér a város határáig. Az utcák zászlódíszben, a lyukasak mellett egyre több foltozott is leng, a szabad Románia új jelképei. A temesvári út elején a Dacia félreáll, mi pedig bevárjuk a konvoj leszakadt tagjait. A Dacia karszalagos sofőrje hevesen magyarázni kezd románul, majd értetlenségünk láttán tört magyarságra vált:
– Timisoara vigyázz! Kollega mondta, veszélyes. Securitate lő, vigyázz!
Micsoda? Kezet rázunk, és indultunk Temesvár felé. Lőnek? Hát még mindig nincs vége?
23.10
Temesvár felől hosszú percekig egyetlen autó sem jön. Csend telepedett a kocsiba, csak a motor zúg egyre idegesítőbben. Az egyik faluban végre feltűnik egy autó; láttunkra hevesen reflektorozni kezd. Megállunk, a kocsiból Kincses Gyula debreceni orvos száll ki.
– Nagy lövöldözés van Temesváron. A gyógyszereket átadtam valakinek, fogalmam sincs, hogy kinek. Felrakták egy teherautóra, és vállalták, hogy beviszik a kórházba. Nagyon lőnek.
– Bent a városban?
– Igen.
– El lehet jutni a kórházig?
– Nem. A magyarok nem engedtek be a városba, ők fordítottak vissza. Betelefonáltunk a kórházba, hogy jöjjenek ki az orvosságért, de azt mondták: lehetetlen. A kórházig biztosan nem juttok el, oda-vissza lőnek, hosszú sorozatok.. Láttam egy csehszlovákiai magyar konvojt is, mentőautókkal. Csoda, hogy ezt megérhettük, hogy megtehetjük, hogy a magyarság ennyire összefog.
Néhány perc múlva 30-35 kocsiból álló konvoj jön szembe, ők is megállítanak.
– Kamionokkal zárták le a bevezető utat. Nekünk sikerült kipakolni, a többiek Aradra viszik vissza a segélyeket. Forduljatok vissza, nem szabad odamenni. Óriási géppuska ropogás van, ne menjetek oda!
Gyorsan döntünk, Ivancsó tiszteletes úr határozott. A gyógyszer ott kell, ahol lőnek – tovább megyünk. A visszafordultak többsége magyar, némelyik kocsi utánfutóval, a konvoj végén két csehszlovákiai mentő halad, ők sem jutottak be. Temesvártól 13 kilométerre állítanak meg ismét, újabb öt magyar kocsi.
– Zeng az egész város, állítólag erre akarnak kitörni a secusok.
– Meddig jutottatok?
– A városszéli barikádig. Ott akartunk kipakolni, de háromszáz méterre tőlünk az egyik mellékutcából kifordult egy lánctalpas, erre megfutottunk. Aradon megvárjuk a reggelt, aztán meglátjuk. Nem láttatok egy piros Nivát? Velünk volt, de elvesztettük. Forduljatok vissza!
Tanácstalanul állunk. A hírek egyre rémisztőbbek, a gyógyszer azonban életeket menthet. Temesváron van rá szükség, és nem Aradon.
Ekkor még nem tudjuk, hogy hamarosan ott is elszabadul a pokol, és az a konvoj is sorozatot kap, amelyik mellettünk menekült a temesvári lövöldözés elöl. Közben mellénk fordul egy Aro. Kiszáll egy román férfi, Temesvárról faggatjuk. Csak azt hajtogatja: „Ne, ne, ne!” A közeli épületekből előkerül néhány hálóruhás asszony is, az egyik közülük tud magyarul.
– Gyilkolnak, már a lakásokban is gyilkolnak. Bemondta a televízió, hogy nagy verekedés van Temesváron, fel akarják robbantani a kombinátot.
– Bukarestben mi a helyzet?
– Baj. Nagy-nagy szerencsétlenség..
Megkérjük őket, telefonáljanak a temesvári kórházba, kérjenek kocsikat a gyógyszerek elszállításához. Hamarosan hozzák a hírt: jönnek a mentőautók. Úgy döntöttünk, elébük megyünk.
Temesvár fényei egy domb mögül tűnnek fel először, nyugalmat áraszt az egész város. Rövid időközönként fehér jelzőrakéták emelkednek a magasba, hirtelen felfutnak az égre, aztán széthullt fénnyel visszaesnek, elenyésznek. Lehetnének a győzelmi tűzijáték szemet gyönyörködtető látványosságai, de nem azok – egy polgárháborús város harci üzenetei.
A mentők nem jönnek, senki nem jön a város felől.
00.22
Elérjük a város határát jelző betonkaput. Ekkor már csak hét kocsi követi egymást. 3-400 méterenként ellenőrzési pontok. Az elsőnél a civilek mellett egy tiszt és egy géppisztolyos közkatona tartóztat fel. A gyógyszereket látva megengedik, hogy bemenjünk a városba.
– A postánál és a Securitaténál lőnek, ott figyeljenek!
A menet élére áll egy ott várakozó magyar rendszámú autó, kitűzött vöröskeresztes zászlóval. Vezetőnek egy 12 év körüli fiút kapunk. A kihalt külvárosban elindul a konvoj, ekkor még azt hisszük, hogy a kórház felé. A következő két kordonnál karszalagos civilek irányítanak tovább, aztán elérjük a kereszteződést, amelyet keresztbe állított kamionokkal zártak le, egyetlen sávot nyitva hagyva. Jelzőrakéta villan, majd hosszú géppuskasorozat hallatszik.
– Fényeket kikapcsolni!
Intenek, mehetünk tovább. A motorok zúgása mintha égzengés robaja lenne a percekre elcsendesült városban. Lekapcsolt lámpákkal araszolunk előre, elöl két vöröskeresztes autó, utána mi, debreceniek, egy japán tévéseket fuvarozó pesti taxis és két kocsival fővárosi fiatalok. Újabb zár következik, ismét karszalagos civilek állítják meg a konvojt.
– Várni kell, mert lőnek.
– Kik?
– A katonaság meg mások, a secu. Álljanak oda! – mutat a mellékutcára.
Bevezetnek minket egy négyemeletes házaktól körülvett parkolóba. Ahogy kiszállunk a kocsikból, iszonytató fegyverropogás hallik. A városban már több mint egy órája folynak a harcok kisebb-nagyobb intenzitással a Securitate és a hadsereg között. Ekkor éppen a városközpont két pontján lőnek, később abból az irányból is hallatszik lövés, ahonnét érkeztünk.
A parkoló környékén lakók szerint a securitatésok tűzfészkeit körül zárta a hadsereg, és hamarosan megsemmisíti azokat. Később kiderül: ez inkább remény, mint a valós harci helyzet.
A lövések zajában gyors létszámellenőrzést tartunk, aztán megkérjük az egyik helyi asszonyt, telefonáljanak a kórházba: küldjenek kocsit a gyógyszerekért.
Várunk, egy háború kellős közepén.
A lövöldözés állandósuló zajába olykor helikopterek és lánctalpasok dübörgése vegyül. Kezdetben minden újabb lövés csattanására elhallgatunk. Döbbenet. Ez nem olcsó akciófilm, itt tényleg emberekre lőnek, éles lőszerrel, egymás vérét ontják, egy nyomorult rendszer szed újabb és újabb áldozatokat, a kimúlásában is iszonytató diktatúra pusztít tébolyultan ..
01.20
Telik az idő, a mentők nem jönnek a gyógyszerekért. Az egyik fiatalasszony felajánlja, hogy néhányunkat elvezet a Lippai úti temetőbe, a Securitate kegyetlenkedéseinek egyik helyszínére. Négyen indulunk útnak, a néptelen sugárúton hangosan kopognak lépteink. Talán száz métert tehetünk meg, amikor az egyik háztömb mögött lövés dörren. A nő megtorpan.
– Istenem, hát sose lesz ennek vége!
Megyünk a temető felé, a központban egyre elkeseredettebb a harc, szünet nélkül szólnak a nehéz gépfegyverek, fényjelző lövedék hasítják az eget. Kísérőnk remegő hanggal beszéli el a történteket.
– Tegnap derült ki, hogy a secusok oda is temettek embereket, szegények temetőjének sarkába. Éjszaka csinálhatták, dugva. Nem volt idejük mély gödröt ásni, alig kaparták fel a földet, beledobálták meztelenül a dróttal összekötözött hullákat, és csak néhány centi földet szórtak rájuk. Jött az eső, utána kilátszottak a testek. Mindet megkínozták, a leszaggatott ruháik még mindig ott vannak a halottasház mellett. Igazolványa persze egyik áldozatnak sem volt. Én két halottat láttam, sokan állták körbe a gödröket, keresték a hozzátartozóikat. Volt ott két orvos is, azt kérték, hogy vigyünk lepedőket, vödröket és szivacsot, lemosni a hullákról a sarat.
Elérjük a temetőt. Leszakadt kapu, óriási gaz, ragacsos sár. Néhány méterre a halottasház, előtte a kiásott gödrök egymás mellett. Sötét van, alig szűrődik be fény az utcáról. A kihantolt tetemeket már elvitték, a szétszaggatott ruhák azonban még ott vannak. A fényképezőgép vakuja kimerevíti a látványt..
A halottasház ajtaja nyitva, egy asztal körvonalai bontakoznak ki, rajta összegyűrt lepedők és valami fekete csomag. Villan a vaku. Úristen! Egy halott elfeketedett meztelen teste..
Még néhány fénykép, a halottasház ablaka lilán szórja a vaku villámait a sötét város felé. Menjünk, még valaki meglátja, még idelőnek! Szinte rohanva hagyjuk ott a temetőt.
– Remélem, nem nyúznak meg azért, mert megmutattam maguknak.
A fiatalasszony, oldandó a feszültséget, újra a meggyötört város történetébe kezd.
– Az első sortűz utáni napokig hagyták sétálni, bámészkodni az embereket a főtéren. Sokan jöttek, kíváncsiak voltak, hogy mit csináltak az úgynevezett huligánok. Egy-két kirakatot bedeszkáztak, a többi azonban ott állt betört üveggel Higgyék el nekem, egyetlen egy üzletbe nem ment be senki, semmit nem vittek el onnan. Az utcákon kettesben jártak a gyilkosok – egy rendőr és egy secus. Aztán minden kezdődött elölről. Már nem is emlékszem, összefolynak a napok, talán vasárnap lehetett, amikor a mi házunk előtt is lelőttek két embert.
A főtér felől érthetetlen üvöltözést hoz felénk a szél.
– Mi ez?
– A mieink. Hangszórókból adnak utasításokat, meg a secusokat szólítják fel megadásra. A Securitatenak több részlege is van. Az egyik vezetője már bejelentette a televízióban, hogy megadják magukat. Van egy terroristaellenes kommandójuk is, állítólag azok lőnek nálunk.
Nem lehet őket felismerni, mert vagy civilben vannak, vagy katonai egyenruhában, és mindenkire lőnek. Most is. Hallják?
Vörös fényjelző lövedékek sorozata szakítja darabokra a város fekete egét.
– Ne itt, az úton menjünk, hanem a házak mellett! Azért most már végre mondhatjuk, hogy létezik a Jóisten és tényleg velünk van. Most már nem hiszem, hogy a régi helyzet visszaállhat, hogy ez az állat visszajönne, de nagyon sok halott lesz még, míg a rend helyreáll.
Egy fekete kabátba burkolózott férfi jön velünk szembe, egy pillanatra megtorpanunk, aztán a nő megszólítja, váltanak néhány szót románul.
– Azt kérdeztem, hogy a főtérről jön-e, mert most ott lőnek, de azt mondja, hogy nem tud az ottani történésekről. A családjához megy haza szólni, hogy még él. Az utóbbi napokban így köszönünk egymásnak: szerencsére még élsz, és úgy búcsúzunk: reméljük, életben maradunk.
Egy órája még itt is lőttek, Lippai úton. Vannak, akik ránk fogják, hogy ez az egész miattunk, magyarok miatt van. Az egyetemen, ahol dolgozom, a főnököm és a kolléganőm hétfőn még minden szégyen nélkül azt tárgyalták, hogy a magyarokkal túl finoman bánt a rendőrség. Tudják, azokkal, akik Tőkés László háza köré gyűltek. Azt mondták, ha azokat egyből szétverték volna, és Tőkést elvitték volna, akkor senki semmit nem tudott volna a történtekről, és nem lenne ez a zűrzavar.
Visszaérünk a többiekhez a parkolóba, a gyógyszerekért még mindig nem küldték kocsit a kórházból. Az asszony újra telefonál.
– Még nem tudnak jönni, mert a közelben folynak a harcok.
Feketekávét, nagy csuporban mentateát hoznak a parkoló mellett lakók, nekünk főzték. A rádió újabb hírekkel szolgál, halljuk, hogy Aradon is harcolnak. A két vöröskeresztes kocsi CB-n kap utasítást: azonnal induljanak haza. Gyorsan kerítenek egy vezetőt, aki megmutatja nekik a menekülési lehetőséget Jugoszlávia felé. Siettükben még odaszólnak: ha magyar mentőt látunk, mondjuk meg, hogy azonnal forduljon haza.
2.00
Narancssárga Skoda érkezik. A vezetője két társával együtt a határ után csatlakozott a konvojunkhoz. Azt mondja, már háromszor fordult, szerinte kettesével, kivilágítatlan autókkal meg lehet közelíteni a kórházat. Csak a nagyon jó állapotban lévő autók menjenek. A Trabantokból átpakolunk a Ladákba, az első két autó elindul.
Közben a vendéglátóink biztatnak, hogy pakoljuk ki ott a csomagokat, de úgy határozunk, ha az elejének sikerült eljutnia a kórházba, mindet odaszállítjuk.
Egy asszony hozza a hírt: mentőautó nem tud jönni, mert a mentőállomás körül heves harcok folynak, az orvos is otthon ragadt, akinek telefonált. Most már nem várhatunk tovább, újabb autók indulnak a parkolóból a legközelebbi kórház felé.
Hárman megyünk, teljes sötétségben, a kórházig. A motor felbúg, kifordulunk a parkolóból. A belváros felől lövések hallatszanak. Nagy sebességgel haladunk a kihalt utcákon, a szürke betonházak között. A reflektor csak időnként villan fel a Lada elején, nehogy nekimenjünk valaminek. Az ablakok sötétek, csak egy-egy lámpa ég az utcán. Előttünk fények villódznak, kiérünk egy térre, a lakótelep házai elmaradnak. Áthaladunk egy felüljáró alatt, jobbra busz parkol. Távolabb egy gyártelep épületeit véljük felfedezni, mint később kiderül, ez a nyomda. Körülbelül két percig tart az út, legfeljebb nyolcszáz métert tettünk meg. Keskenyebb utca következik, régi házakkal – ez már a belváros széle. Megérkezünk a kórház kapujához, az autó reflektora villan – kinyílik a kapu.
A sötét kórházudvaron több autó is áll, rakodnak belőlük. Az épületben nincs világítás. Kiszállunk. Gyorsan pakolunk – mindenki dobozokkal, ládákkal szaladgál a kocsik és az épület között. A folyosón is sötétség van, a felfelé vezető lépcső vége is a feketeségbe vész. Két, viszonylag kicsi szobában rakjuk le a dobozokat a földre. A belső helyiség már megtelt.
A kórház körül nem tapasztalható mozgás, viszont a távolból lövések zaja hallatszik. Valaki mondja, jönnek a mentők a sebesültekkel. Közben végzünk a pakolással, rövidesen indulunk vissza. Az udvaron román mentőautó áll. Fiatal srácok jönnek segíteni.
– Ti itt dolgoztok?
– Igen, a városból hoztak, hogy őrizzük a kórházat.
– Támadják az épületet?
– Voltak…
– És most?
– Most nincsenek egyelőre.
Tovább nem folytathatjuk a beszélgetést – indulnunk kell. A srácok megkopogtatják az autó szélvédőjét: kérnek, hogy maradjunk, mert veszélyes az út. Megköszönjük, de tovább megyünk. A fiúk kinyitják a kaput – most látom, hogy gumibot van náluk, ezzel „őrzik” az intézményt. Ketten.
A visszaúton több autóval találkozunk, sötét reflektorral jönnek a mieink és román rendszámú kocsik is. Másik kettő kivilágítva jön – magyarok, ez látszik, amint elhaladnak mellettünk, de nem hozzánk tartoznak. Szerencséjük lesz, ha megússzák.. Időnként mi is felvillantjuk a lámpákat, így is majdnem ráhajtunk az egyik útpadkára.
Visszaérünk a lakótelepi házak közé minden baj nélkül. Megnyugtató bekanyarodni a máskor riasztó látványt nyújtó, sötét, barátságtalan parkolóba. Mint később kiderült, a 2. számú poliklinikán jártunk.
03.30
A konvoj többi tagja már régen elment, a pakolást már biztosan befejezték. Nem értjük, miért nem jöttek még vissza. Négyen visszamegyünk a kórházba. Az autók ott állnak az udvaron, semmi mozgás. Bemegyünk az épületbe, ott találjuk a többieket. A halvány fényben jól láthatók a vércseppek a lépcsőfokokon. Az alsóbb szinteken sötétség, csak legfelül, a harmadik emeleten dereng némi világosság. Orvosok és ápolónők állnak a folyosón, a koromsötét kórtermekben betegek, sebesültek fekszenek. Éppen egy karlövést látnak el, más súlyos sebesült itt jelenleg nincs. Egy szemüveges, szakállas orvos járkál a folyosón karikás szemekkel, fáradt arcvonásokkal – a köpenyén tenyérnyi vérfolt.
Négy autóval megyünk vissza, baj nélkül érkezünk a parkolóba. Rossz hír fogad: az előttünk indult két autó utasait az egyik ház negyedik emeleti lakásán ápolják. Mint később kiderül, visszafelé rájuk lőttek a nyomdából. Az egyik autót kilyukasztották a golyók, a másik pedig oszlopnak ütközött és csúnyán összetört.
A szerencsétlenül járt autó egyik utasát a fürdőszobában ápolják, csupa vér az arca, felrepedt a
szemöldöke. Másikuknak láthatóan semmi baja, tanácstalanul ül az ágyon – semmire sem emlékszik. Egyre csak azt hajtogatja:
– Akkor most hol van az autó? Mi történt?
Pontosan senki nem tudja, hogy mi történt; nem tudunk tovább várni, menekülnünk kell.
04.10
Újabb hír a rádióból: a román hadsereg lezárta a Jugoszlávia felé vezető utakat. Aradon pusztít a Securitate, itt rekedünk Temesváron. Az utcán érdeklődünk, hogyan lehet kikerülni Aradot. Nem sok jóval biztatnak bennünket. A sarkon álló fiú jelzi: egy férfi jön a városból. Nincs vesztenivaló, az asszonyok megszólítják, hosszan beszélnek románul.
– Mi történt?
– Azt mondja, minél hamarabb menjenek el.
– Baj van? A securisták?
– Nem lehet tudni. Mindenütt ott vannak, nem szabad az utcán mozogni. Menjenek innét.
4.30
Hazafelé indul a konvoj, a kordonoknál még integetnek. Aradig gond nélkül haladunk. Most mi lesz? Megállunk a város szélén, leállítjuk a motorokat: hallatszanak-e lövések? Csend. Elindulunk. Mögöttünk feltűnik egy magyar mentőautó, a menet élére áll, végig vezet a városon, aztán a nagylaki határig.
Megúsztuk. Arad és a határ között hat útelzáráson jutunk keresztül. Keresztbe állított teherautók, elbarikádozott hidak. Mindenütt civilek állnak, géppisztolyokkal, golyószórókkal, szuronyos puskákkal és vastag bunkós botokkal felszerelve. Menekülő secusokat keresnek.
6.18
Elérjük a határt. Bennünket hazaengedtek, Magyarország felöl teljes a zár.
Ez az írás harminc éve, 1989. december 27-én jelent meg az ÚTON című debreceni hetilap különszámában. Szerzője Porcsin Zsolt, aki jelenleg a Debreciner online újság főszerkesztője, illetve Sinka Zoltán, aki az RTL Klub híradójának vezető szerkesztője már igen régóta.
A Debreciner, tisztelegve az egykori „önálló társadalmi és politikai hetilap” teljesítménye előtt, folyamatosan fogja szemlézni a három évtizeddel ezelőtt megjelent cikkeket, az ÚTON segítségével idézi fel a város és a régió rendszervál(tozta)tásának történetét.
Az ÚTON alapító főszerkesztője, Görömbölyi László egy interjúban itt idézi fel az egykori lapindítás történtét.
HÁRMAN FOGUNK ÖRÜLNI, ha a Debreciner online újságunk előfizetését adja karácsonyi ajándékba!
Ő, akit megajándékoz, Ön, aki megajándékozza. És mi, a Debreciner szerkesztősége.
Ide kattintva lehet előfizetni a Debrecinerre.
Köszönjük!