Wim Wenders Tökéletes napok című filmjében egy japán WC-tisztító mindennapjait látjuk. Nagy távlatok és kis helyek váltakoznak, látjuk a férfi egyszerű otthonát, alapvető berendezési tárgyait és Tokió hatalmas tereit, zsúfolt negyedeit, bonyolult útkereszteződéseit, a város reggeli és esti fényeit, lenyűgöző naplementéit. Érezzük, hogy a nagyváros is ugyanúgy él, ébredezik, dolgozik, lüktet, majd megpihen, mint egy ember. A főszereplő akár kibújhatna Gogol köpönyegéből, ő is egy kifogástalanul dolgozó boldog kisember, mint a Köpönyeg Akakij Akakijevicse, ő a WC-tisztítást nemcsak méltósággal végzi, hanem művészi tökélyre fejleszti.

A cselekmény egyszerű: egy férfi minden nap elvégzi a reggeli feladatokat, mosakodás, öltözés, utána kocsiba száll, útközben zenét hallgat, főleg a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai popzenéjét, majd mosdókat takarít városszerte. Szolgálati kocsival, szolgálati ruhában, komoly tisztítófelszereléssel végzi a munkáját. Az ebédszünetben egy Torii kapun keresztül belép egy csodálatos parkba, ahol a monumentális, természettemplommá magasodott fákat fényképezi. Munka után biciklivel közlekedik, megvannak a megszokott szabadidős helyei, a fürdő, kedvenc éttermei, ahol emberekkel találkozik. Este amerikai és japán klasszikusokat olvas, zenét hallgat.

A film átértékeli az alantasnak tartott munkát, olyan embert ismerünk meg, aki a takarításból fenntartott életét kifejezetten élvezi. Kiegyensúlyozott, jó kedvű embert látunk, aki megtalálta a helyét a világban. Felmerül az is, hogy olyan trauma érhette, ami után egyszerűen csak létezni akar, mint szeretett fái. Ennek a létezésnek az örömeit közvetíti a film. Ismétlődően látjuk a napi eseményeket, így a néző is résztvevővé válik, már mi is ugrunk reggel ki az ágyból, ha meghalljuk a hajnali utcaseprés hangját. A nagyvárosi környezet, benne a kicsike otthon, a zajok, a hangok, a fények jó barátaink lesznek. Az ismétlődő reggeli jelenetekben mi is felnézünk a fára, üdvözöljük, ő pedig visszainteget.

Ez így rendben is van, csak hol van itt az élet? – tehetnénk fel a kérdést. Nagyon sok közeli kép van a férfi arcáról, ami általában intim kapcsolatra invitálja a nézőt, ám ennek ellenére mégsem tudunk közel kerülni hozzá. Nem látjuk az embert, nem ismerjük meg az élettörténetét. Nem tudjuk, miért végzi ezt a munkát, ha közben Faulknert olvas. Volt-e családja, szerelme, barátja? És itt van az egyik legfontosabb kérdés talán, amit a film felvet. Átjárás lehetséges, megértés, szimpátia lehetséges, de kapcsolat kialakítása nem. A mozi felület marad, nem nyújtja a mélység, az élet illúzióját, a belemerülés esélyét.

Itt egy 21. századi posztindividualista világ tárul fel előttünk, amelyben az átjárás lehetséges az emberek, a generációk és a kultúrkörök, a nyugati és a keleti világ között (A felkelő nap háza felhangzik kétszer is, angolul és japánul), ám ez már kapcsolatként nem igazán funkcionál. A film terében számos olyan elem van, ami az összekötést hangsúlyozza. Utakat, autópályákat, útkereszteződéseket látunk, az események általában hidakon vagy folyóparton történnek. A film a fiatalabb munkatársakkal való összekötést is megjeleníti, létrejön az átjárás a kazettás magnó és a Spotify között. A Tökéletes napok elemzői többnyire magányosnak látják a főszereplőt, a japán és általában a nyugati világ elmagányosodásáról, elöregedéséről beszélnek. Én inkább egy 21. századi, globalizált, posztindividualista életfelfogást látok, amely az élőlények közösségét hangsúlyozza és nem a humán és a nem humán élet közötti különbséget. Így lesz a társunk, jó barátunk a növény- és az állatvilág. A filmben a főszereplő a park hatalmas, transzcendens templommá váló fáiból néhány hajtást hazaköltöztet a kis szobába, ezeket a minifákat gyermekként gondozza. Ez egy ilyen család, az élőlények közössége, a növénybarátokkal és az integető fabarátokkal alkotott család. Ehhez érkezik a film során egy igazi családtag, az unokahúg, aki kicsit felrázza a visszafogott harmóniát.

Furcsa nézni két órán keresztül valakinek az életét, akit mégsem ismerhetünk meg. Hiba ez? A forgatókönyv hiányossága? Vagy a film értelmezését segítő mozzanat? A film az élet illúziójának felkínálása helyett kényelmetlen kérdésekkel szembesítheti a nézőt. Mit csinálok én most itt a filmnézés alatt és helyett? Ha a filmvásznon, a digitális felületeken létezem, akkor megélem-e az életem? Egyáltalán mire való a művészet? Tartalmasabbá, izgalmasabbá teszi az életünket, vagy ellenkezőleg, arra használjuk, hogy elkerüljük az életet, elkerüljük az igazi találkozásokat?

A film végén egy szerelem kibillenti a férfit az egyensúlyából, és megkísérti a halál árnyéka. A szó szoros értelmében árnyjátékot látunk két férfi szereplővel. Felmerül a kérdés, mit jelent az, hogy élet, több-e, mint saját felületünk, lenyomatunk, a saját árnyékunk. Az utolsó jelenetben a szerelem lehetősége áttöri a hangulatban feloldódó, kellemesen lebegő életet, a háttérben Nina Simone-tól a Feeling good szól. A férfi nevet és sír egyszerre, nem tudjuk pontosan, hogy mit, de világos, hogy elkezdett valamit érezni.

A Tökéletes napok felébreszti a vágyat aziránt, ami nincs bemutatva, és égbekiáltó hiányként rajzolódik ki. Hogy élni kell, nemcsak összekötve, hanem kapcsolódva is egymáshoz. Hogy az öröm és a fájdalom érték. Hogy kell sírás, kell nevetés, legyen szerelem, barátság, féltékenység, hűség és hűtlenség, legyen öröm és bánat. Legyen élet, ne álljunk meg a biztonságos, védett összeköttetésekben.

Mozi után, péntek este fél tizenegykor Pesten körülnézve a 4-6-os villamoson, amint az átmegy a hídon, megnyugodtam. Akkora tömeg és nyüzsgés volt, fiatalok és idősebbek, mintha reggel fél nyolc lenne. A villamos tele volt emberekkel, akik az esti programról hazafelé igyekeztek, arcukra rá volt írva, aznap este történt velük valami, és az éjszakába induló fiatalokkal, akiknek jókedvű, ragyogó arcán látszott, hogy ma minden megtörténhet.

Aki megnézi ezt a szemlélődő, elgondolkodtató filmet, érezheti azt, ami a legfontosabb a műalkotással való találkozáskor, hogy megtörtént velünk valami.