Löki Viktor képeit látva, nézve az egész életét Debrecenben leélőnek is hirtelen az a szorongása támad, hogy valójában nem is ismeri ezt a várost. A szorongás ugyan rossz érzés, de ezek a fotók aztán gyorsan fel is oldják azt a maguk keresetlenségével, tisztaságával, nyíltságával, kedvességével.

Löki Viktor új minőséget teremtett a klasszikus utcai fotózásban (street photography), sőt nincs is igazán elődje Debrecenben. Ő nem fotótémának tekinti az utcát, hanem él benne. Nem külső szemlélőként, teleobjektív mögé bújva távolról kukkolja a város szegleteit, hanem közelbe megy, rákönyököl a kerítésre, megszólítja az embereket – őszintén érdeklődik és megnyílnak neki. Így lesz egy-egy fotóból alkalomadtán széphistória, élettörténet, vagabund tréfa, szomorkás sóhaj: debreceni ember.

Löki Viktor azon debreceni fiataloknak az egyike, egyik legjelesebbje, akik mindig is itt élő, ám már „új honfoglaló” debreceniként is kérik, szolid eszközeikkel követelik maguknak ezt a várost a kisajátító mindenféle hatalmasságok ellenében is akár, mert az övéké. Kié is lenne leginkább a város, ha nem az azt belakó, sajátjaként szerető fiatal embereké?

Menjenek el a kiállításra! Nézzék a Streets of Debrecent! Mert aki ezt az oldalt nem kedveli a közösségi hálón, annak köze nincs Debrecenhez, de semmi.

(Löki Viktor beleegyezett, hogy kiállítása ajánlójának részeként feltegyünk egy húsz fotójából álló képgalériát a Debrecinerre. Ez negyven kép lett. Talán nem neheztel meg emiatt. Leginkább mindegyiket átvettük volna, hogy általunk is mind többekhez jussanak el.)