Szürke novemberi kedd volt. Reménytelennek tűnt az is, hogy a nap egyhamar előbújik. Tökéletesen ideálisnak érezte hát, hogy útra keljen, és bebuszozzon a megyeszékhelyre. Otthon úgysem tudna mit csinálni. Az ügyvéddel meg mindig van miről beszélnie. Az előszobában nem is lógott más a fogason, csak a fekete kabátja és egy szintén fekete válltáska. Kulcsra zárta a bejárati ajtót, majd elindult. A buszmegállót már messziről látta, fel is térképezte azonnal, kik várakoznak még ott. A szomszédasszonya is ott volt, ezért aztán úgy gondolta, vele utazik. Hétközben valahogy sosem találkoznak, így talán tudnak kicsit beszélgetni. Kisvártatva meg is érkezett a járat.

– És Liza meg Petike hogy vannak? – kérdezte a szomszédja. – Már nagyon rég nem láttuk őket. Jaj, milyen jó volt még, mikor hallottuk, ahogy nevetgélnek nálatok az udvaron.

– Őszintén szólva… Nem tudom. Mióta az anyjuk elköltözött, nem láttam őket. De már nem is érdekel, annyi minden tönkrement egy pillanat alatt. Ha Réka nem hagyja el Norbit, akkor ma is élhetne mindenki boldogan. De ő inkább tönkretette a fiamat, aki ezért a halált választotta. Sosem bocsájtom meg neki. A bugyiját is leperelem róla!

– De Norbit már az sem hozza vissza…

– Ha mi nem vagyunk, azt a házat sem tudják felépíteni, tudod jól. Mindenki a csodájára járt, milyen gyönyörű otthonuk van, és ő semmit nem tett azért, hogy az a tető a feje fölé kerüljön. Aztán ahogy Norbikám meghalt, eladta potom pénzért, mondván, hogy ő már nem képes ott élni a gyerekekkel.. Akkor ne éljen! De abból a pénzből nekünk is kapni kellett volna.

– Nem lenne egyszerűbb elengedni ezt az egészet? Minek háborúzni, Éva?

– El sem tudod képzelni, és addig jó, míg nem tudod, milyen az, amikor egy ismeretlen felhív, hogy azonosítanod kellene valakit, akiről azt feltételezik, hogy a fiad. És akkor meglátod az egyetlen gyermekedet vérbe fagyva, és mellette egy fegyvert.. Ez már nem élet, ami most van nekünk. Sokszor megfordul a fejemben, hogy nekem sem kellene már élnem. Illetve nekem nem kellene élnem, Norbikámnak még annyi lehetősége lett volna a boldogságra. De olyan kétségbeesett volt szegénykém, hogy nem látott más kiutat. Pedig imádta a gyerekeit, a családját. Erre jön egy nő, aki mindent tönkretesz. Merthogy ő magányos, hogy vele nem foglalkozik a férje, hogy egyedül neveli a gyerekeket, és hogy belefáradt. Hát nem így él minden nő? Mi is így neveltük fel a gyerekeinket.

– Más volt ez azért nekünk.

– Valakinek dolgozni is kell, pénzt keresni, hogy legyen a gyerkőcöket miben járatni, tudják fizetni a számlákat.. Erre mit tesz? Inkább otthagyja a házastársát, akinek örök hűséget esküdött jóban-rosszban, blabla, majd azt mondja, nem tud vele élni. Azt beszélik, már van is valakije. Hamar elfelejtette a fiamat, vagy ez már korábban kezdődött. Nem most jöttem én le a falvédőről, Livikém. Az csak ürügy volt, hogy a Norbi sokat dolgozik és nincs velük. Mert biztos, hogy már volt neki más. A semmiért egy nő sem hagy hátra egy olyan házat.

– Ezt már nem tudhatjuk…

– De bizony, úgy hidd el, ahogy mondom. Réka biztosan megcsalta. Sokat nem volt otthon Norbi, a gyerekekre is gyakran vigyáztunk drága papusommal, bármi megtörténhetett ezalatt.

– Mennyi idősek már?

– Kik?

– Hát a gyerekek.

– Peti 6, tiszta Norbi egyébként, Liza meg 4 éves lesz egy hónap múlva. Kis karácsonyi gyermek.

– De nagyok már!

– Igen. Azok. De csak Facebookon látom őket. Azt is titokban.

– Évikém, nincs ez jól így. Emlékszem, mennyit dicsérted anno Rékát, hogy milyen házias és szépen neveli a gyerekeket. Sokat sétáltatok együtt, a gyerekekkel. Valami történt kettejük között, amiről mi, szülők, nem mindig tudhatunk… Le kellene ülnötök megbeszélni ezt. A gyerekek érdekében. Elég nagy tragédia ez így is.

– Ő vette el tőlünk Norbit. Tönkretette a családomat, drága papusom azóta ki sem mozdul a négy fal közül. Én ugyan nem beszélek vele többet! Megmondtam. A bugyiját is leperelem róla.

– Te tudod.

– Igen, én. Ha egy jó ügyvéd kell, csak szólj, Livikém, csak szólj. Szép napot neked!

– Szép napot neked is, aztán kellemes ünnepeket, ha addig nem találkoznánk!