Mostanában minden nap gyógytornára járok debreceni Kenézy Kórházba (teljes nevén a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Kenézy Gyula Campusába). A „fájdalomküszöbön” tartott tornák után az ember megérdemli a jutifalatot. Irány a kórházi büfé!

Hát nem találok szavakat, ami a szolgáltatás színvonalát illeti. Négyfős stáb lesi a vevők kívánságát. Tiszta Európa! A cukrász szekció messze meghaladja például a holland cukrászdák választékát, amely, valljuk be, többnyire az almatorta körül alakul. Na de itt! Csokitorta, fekete erdő, habos túrós, Néró szelet, Rigó Jancsi, oroszkrém torta és társai, mind könnyű, otthoni ízű piskótából. Legutoljára gyerekkoromban hajdúdorogi lakodalmakon ettem ilyen finom piskótákat. Barátságos meleg ételek minden nap, főzelék fasírttal, és rántott hús-variációk többféle körettel. Szendvicshegyek, hamburgerek a hűtőben, gyorsított felvételként csökken a hegy mérete dél körül, már kezdek aggódni, mi lesz a 2 után idetévedő éhes emberekkel. Halk zene szól, és persze ne felejtkezzünk meg a habos kávéról, a pár perces élvezetekről.

Itt egy kicsi béke van, összetartás mankós betegek, hozzátartozók, pár perc szünetre kiszaladó orvosok, nővérek és a kiszolgáló személyzet között, humoros megjegyzések szállnak ide-oda. Itt félszavakból is megértik egymást az emberek. Rájövök, hogy bal kézzel még nem érem el a pultot, motyogok magamban, a jobb kezem tele szatyorral. A mellettem álló, azonnal értve a helyzetet, 2 pillanat alatt leveszi nekem a pultról dobozokat és a jobb kezemre aggatja.

Az egyik orvos, szemmel láthatóan műtőből érkezve kérdi: „Mi van, ami friss és meleg?” „Milánói borda” – érkezik a megfellebbezhetetlen válasz. „Az jó lesz.” Pár másodperc alatt megköttetik az üzlet, mindenki elégedett, látom, ahogy a férfi boldogan viszi a zsákmányt vissza valamelyik osztályra, valószínűleg a nap egyik fénypontja vár rá. Nincs ok aggodalomra, több napos ebédtesztelési tapasztalat után biztos vagyok benne, hogy a nehéz délelőtt után ízletes falatok várják. Mert itt minden, meleg étel, süti, szendvics egész egyszerűen finom. Nem utolsó sorban korrekt árakon.

A jól megérdemelt gesztenyealagutat majszolva figyelem az embereket. Itt egy barátságos helyen vagyok, lehetne az egész ország ilyen. Itt jól haladnak a dolgok, mindenki együttműködik, a járókeretes, begipszelt lábú betegtől a hozzátartozókig, a kórházi dolgozóktól a betegszállítókig mindenki jól érzi magát. Mindenféle ruhás emberek, fehér köpeny, zöld, kék, piros munkaruhák, pizsó, tréningruha, utcai viselet, egyszerű vagy divatos, mindenki ok. Kedves nyüzsi embertársaim, sziasztok és hellóka!

De sajnos nem tudom nem látni a környezetet! Ez a sok szimpatikus ember, nem ezt érdemli! Barátságos, sajnos túlontúl ismerős, vidám és ütöttkopott a helyiség. Hivatalos nevén: Büfé-váróterem. Még az átkosból itt maradhatott, valaha szebb napokat megélt, Igazgatóság jelzéssel ellátott, itt-ott kihasadt bőrülések képezik a várótermet, műanyag asztalok a büfét. Retro hangulat, koszos-sárgás falak, állomás-feeling uralkodik, már csak azért is, mert az alig nyíló ajtó kísértetiesen emlékeztet a Nagyállomás ezeréves nyikorgó, nehezen nyíló, lepattant ajtajára. Minimum unokatesók lehetnek. Őket itt felejtették régebbi korokból, ott csomagokkal, itt törött kézzel, lábbal, mankóval kell átküzdeni magát az embernek rajta. E kopott környezettől élesen elütnek a Klinikai Központ csilivili táblái, tudatván, hogy itt minden, amit szem ellát, a Klinikai Központ része, még a buszmegállóra is ki van írva, hogy Klinikai Központ Kenézy Campus. A feliratokon kívül sajnos más nyomát nem láttam annak, hogy itt egy egyetemi campuson lennék. Kívülről még szomorúbb a kép. Még a szemközti Csóra Cipőbolt is ezerszer elegánsabb, mint a kórház bejárata! A lépcsősor konkrétan balesetveszélyes, a kiváló sebészteam által megműtött, hazafelé bicegő betegek így könnyen újra a műtőasztalon találhatják magukat.

A kórházon kint van ez Európai Unió zászlaja is. És joggal, mert a kórház dolgozói mindent megtesznek, hogy európai szolgáltatáshoz közelítsenek. Nem ezt a közeget érdemlik, ugyanis az universitas eszméje nem azonos színes táblák kiaggatásával. A múlt évben követhettük, hogy a Klinika integrálja, bekebelezi a kórházi osztályokat, frissen fodrászolt, ámbár igen komor arckifejezésű embereket láthattunk, bejelentve az újabb és újabb összevont osztályokat. A debreceni lakosság nem tudhatta meg, mi a kórházi dolgozók véleménye az integrációról, csak a klinikai álláspontja volt képviselve a sajtóban.

Mélyen tisztelt elnökök, alelnökök, helyettesek, igazgatók! Eszükbe jutott egyetlenegyszer is, hogy az itt tevékenykedő munkatársakat megbecsüljék? Hogy megbecsüljék és továbbvigyék az előző generációk munkáját, akik valaha szívvel-lélekkel dolgoztak e falak között egy életen át?