A falu legszélén laktunk. Gyakran jártam ki a kert végére még sötétben is, onnan már csak a végtelen határ látszott, messziről egy benzinkút fényei és az elsuhanó autók. Legalább úgy csodáltam a messzi fényeket, mint a csillagos égboltot. Különös, de ilyenkor sosem volt bennem félelem, odakint valahogy mindig kevésbé féltem, mint a ház falai között.

Hosszú évek teltek el, mikor először én is elsuhantam a benzinkút mellett, aminek a fényeit csodáltam, és még egy pár év, míg először megálltunk ott megtankolni az autót. Ez a pálya melletti benzinkút a gyermekkori, elérhetetlennek tűnő célok szimbólumává vált számomra, így bármennyire is furcsán hangzik, még évek távlatából is szinte hihetetlen volt, hogy elérhettem odáig.

A minap újra elsuhantunk mellette. Az autópályán haladva, távolból figyeltem a falvak csoportokban álló fénycsokrait. Tudtam, hogy az egyik fényes csillag épp a szobám ablaka előtt ég, ahol résnyire hagyták a szüleim a redőnyt, s a lámpafény árnyékot vet a rózsaszín falra. Megvilágít egy órát, ami már évek óta nem ketyeg. Egy másik csillogó pont alatt épp gyermekkori barátom sétálhatott haza egy hosszú munkanap után. A falu szélén lakik ő is, s tán eszébe jut néha-néha, mennyit csacsogtunk az utcák találkozásánál hajdanán a lámpák fénye alatt. Ott csillogott a fényesség a bedőlt, utcavégi kerítés előtt is, ahol odabenn a házban paplan alá kucorodtak a gyerekek a hideg elől. A kályhában már minden meleg világosság kialudt.

Fényesen csillog milliónyi élet, messziről nem látszik a nyomorúság. Az a sok beteljesedésre váró gyermeki álom. Tán épp ez a fényesség ad nekik reményt a szoba rideg sötétjében. Lehet, hogy vannak, akik minket látnak a távolból elsuhanni, s odavágynak, ahol mi lehetünk. Ki dönti el, hogy kinek jut fényesség, s kinek a sötét?

Gyermekkori rémálmaim egyike volt, hogy sötétben kell hazatalálnom. Nem féltem a sötétségtől, ez valahogy mégis mindig nagyon megrémített. Akik ahhoz szoktak, hogy éjszaka is könnyen hazatalálnak a lámpák fényei alatt, el sem tudják képzelni, mi lenne, ha sötétben, kétlábon, fényforrás nélkül kellene hazatalálniuk. A fényesség az életünk része.

Nagyvárosban, csillaghullás idején mégis épp az ellenkezőjére vágyunk: egy kis sötétségre, hogy az égboltot csodálhassuk. Elhunyt szeretteinkre gondolunk közben, lehet, hogy egy-egy csillag épp az ő, égi otthonaik előtt gyúlt ki. Az égre nézünk, és magunkban elmormoljuk vágyainkat.

Az autóban ültünk, haladtunk a pályán, mint hullócsillagok suhantak el mellettünk mások, ők is a cél felé siettek. Ebben a melankóliában megszólalt egy Quimby dal, mintha a teremtő válaszolt volna a gondolataimra: „Lámpát ha gyújtok még jön rá bogár/De az utolsó fényevő csak sötétet talál/Csak sötétet talál”.

(folytatása következik)