Gondolok itt arra, hogy ébresztőre kelünk, bekapcsoljuk a kávéfőzőt, majd elkezdjük pörgetni okostelefonon a híreket. Munkába megyünk és leülünk egy újabb fényes monitor elé, közvetített módon szemlélve azt, amit éppen csinálunk. Munkaidőnk végén – ha van ilyen – az egyik képernyő sötétre vált, újra az okostelefoné a főszerep, ami értesít minket a nap történéseiről. A konzervatívabbak a tévé képernyőjére merednek, majd ezen hang- és fényhatások kíséretében lépnek saját elméjük képeibe: az álmaikba.

Előfordul azonban, hogy a fentiek közül egy-egy eszköz néha csődöt mond, magyarul elromlik, felborítva ezzel napjaink rendszerességét. Különösen bosszantó, ha az az eszköz kezd betegeskedni, amelyiken a munkánkat végezzük, hiszen ebben az esetben napi nyolc óránkat dobhatjuk ki, és megjavulásig új képernyőket kell keresnünk.

Az ehhez hasonló szövegek írására a hajnali órák a legkényelmesebbek, olyan időpontok, amikor párom is már a REM-fázisban van, nem zavarja a klaviatúra kattogása és a monitor fénye. Tehát azokban az órákban, amikor gondolataim nem hagynak aludni, úgy tudok visszaaludni, ha leírom őket, tulajdonképpen az agyamból kerülnek át egy fizikai eszközre, így már nem gyötörnek, pihenhetek. Nemrégiben épp egy ilyen folyamat során fetrengtem álmatlanul, körülbelül három órakor jutottam arra következtetésre, hogy ha aludni úgysem tudok, legalább legyen valami hasznom.

Bekapcsoltam a laptopomat, amit én Gusztávnak hívok. Nevét az egyik kedvenc könyvem (G.A. úr X.-ben) inspirálta, melyben azokat a személyeket hívják Gusztávnak, akik a hátukon hordják a gazdagokat, hiszen úgy vélem, Gusztáv is ekképpen szolgál engem, hordoz a hátán, és a létezésemet legitimálja azzal, hogy közvetít (a hátán hordoz). Hajnali háromkor tehát bekapcsoltam Gusztávot, aki ismeretlen jeleket bocsátott ki, a képernyő kéken magyarázta, hogy valami nincs rendben: „Nem megfelelően indul a számítógép” – mondta. „Az feltűnt” – gondoltam én, de akkor most mit csináljak? – néztem Gusztávra kérdően, aki apró betűkkel válaszolt: „Az Újraindítás lehetőséggel indítsa újra a gépet: ez néha elegendő” – mondta. „Oké” – gondoltam, de mi ez a megfogalmazás, hogy „néha elegendő”, mert ha nem, akkor hogyan tovább. Lassan úgy fog velem kommunikálni, mint a meteorológusok: jó idő lesz, de talán esni fog, néhol előfordulhat az is, hogy hideg lesz, de öltözzek rétegesen, mert ki tudja – ennyire felkészült időjárás előrejelzés nélkül is tudok lenni, Gusztáv esetében is tudom, hogy akkor is újraindítom, ha nem mondja.

Újraindítottam, ekkor újra felvillant az előbb látott kék kép, hát akkor olvasok tovább: „A speciális módszerekkel más javítási módszereket is kipróbálhat” – folytatta. „Nem vagyok informatikus, nem akarok más módszereket” – vágtam vissza neki, tehát újra újraindítás. A folyamat többszöri ismétlése sem segített, így végül arra a döntésre jutottam, hogy vízbe fojtom Gusztit. Na, nem kell megijedni, ez csupán az én kifejezésem arra, ha szabálytalanul állítom le, hosszan nyomva a kikapcsoló gombot. Guszti elsötétült, aztán megint gomb, Guszti felvillant, előbbi kék ábrázatát feketére cserélte, és a következőket írta: „Kísérlet a javításra”. Intelligens eszköz ez, nem ígér semmit, azt mondja, csupán kísérletezik, ha nem válna be, nehogy számon lehessen kérni. A sötét képernyő azt jósolta ez a „kísérlet” nem lesz rövid, így nekiálltam mosogatni, és egyéb házimunkákkal elfoglalni magam, néha bepillantottam Gusztávra, hogy halad a kísérlettel. Nemsokára időt is írt, hogy mikorra tud újra a segítségemre lenni, teltek az órák, így már felraktam a kávét is, mire a régről ismert kezdőképernyő: az én asztalom bukkant fel. Az asztal, amin tulajdonképpen dolgozom, meghatottan simítottam végig az élettelen eszközön, megköszönve a kísérletet, hogy ő mindent megtett azért, hogy annak a napnak is legyen értelme: tudott vinni a hátán.