Kinéztem az ablakon, előttem a szervizúton egy autó parkolt le. Nem fért már a rendes helyekre, hát lakótelepi szokáshoz híven valahova odasuvasztotta járművét a sofőr, egy kanyarban a padka mellé – onnantól az arra járó kocsiknak kell kerülgetniük, de még éppen elférnek. Nem újdonság ez errefelé az Újkertben, Debrecenben. Az apa kiszállt, s hátulról két egészen kicsi gyerek követte. Lehettek vagy 3 és 5 évesek. Szófogadóan megálltak szorosan az autó mellett, de az út felőli oldalon. A nagyobb fogta a kisebb kezét és kommandírozta a jó irányba – el az úttest felől, de saját autójukhoz szorulva megálltak. A szülő még kivett valamit a csomagtartóból addig. Nem szólt rájuk, nem terelte őket a másik oldalra, ahol csak egy kis járdasziget van, s a viszonylagos biztonság. Igazából rájuk se nagyon nézett a kikászálódás után: gondolhatta, hamar megvan az, addig álljanak ott rendben, ahogy tanulták.

Más járművek jöttek arra, a szűk hely miatt kicentizve az apa kocsiját és mellette a két gyereket, akik szinte beleolvadtak a karosszériába. Nem szaladtak ki az úttestre, fegyelmezetten várták, amíg apa kotorászik hátul. A többi kocsi szerencsére nem száguldozott – ott egyébként sem lenne szabad. Mégis idegesen szemléltem a jelenetet messzebbről, hiszen olyan aprók voltak a gyerekek.

Az egész nem tartott tovább fél percnél, mégis feszülten vártam, menjenek már onnan, nem jó ez így! S felvetődött bennem, mennyire lehet fáradt vagy fásult az a szülő, aki elsőként nem a csemetéit viszi biztonságba – még ha jól neveltek is és megbízik bennük -, hanem bármiféle csomagokkal foglalatoskodik. Egy egész autó volt közte és gyerekei között, ha bármi történne, esélye sem lenne odaugrani, hogy segítsen. Ő ugyanis a rossz oldalon állt s matatott.

Tény, hogy Debrecen közlekedése úgy általában véve és a biztonságos parkolás is hagy némi kívánnivalót maga után. Ez is okozza ezeket a nagyon nemszeretem helyzeteket, hisz belekényszerülnek az emberek olykor. Meg aztán az is tapasztalat, hogy a szervizutakat egyesek főútként kezelik, úgy gázolnak végig rajtuk (ha kiugrik eléjük egy gyerek, sose fog megállni kellő időben). Szóval a másokkal, sőt olykor a magunkkal szembeni nemtörődömség általános jelenség.

Anélkül, hogy túlragoznék egy talán hétköznapi (?) esetet, és vészmadárkodnék, mindig megdöbbent, ahogyan nem figyelünk egymásra. Azt már-már megszokjuk (ne tegyük!), hogy az idegenek felett átlépni szinte fel sem tűnik senkinek. Ám saját rokonnal, konkrétan két totyogóssal szemben is ilyen nemtörődömnek lenni már fáj a szívemnek. Az apuka ránézésre egy teljesen normális apuka volt, semmi különös benne, hihettem, hogy szereti gyerekeit. Egyszerűen csak – látszott a testtartásán, mozgása kényelmességén – eszébe se jutott (s ez a baj), hogy ez így nagyon nincs rendben.

Vagy én lennék túl óvatos? Talán nem.

(Illusztráció: Elias Sch. képe a Pixabay-en.)