Érdemes tudni, hogy Nádudvaron nincs vonatközlekedés, így ha tömegközlekedéssel szeretnék menni Debrecenből, busszal van lehetőségem ezt megtenni. Piros betűs szabadnapokon azonban még a busz is igen ritkán jár: esetünkben 6 óra 40 perckor és 10 óra 5 perckor indult, én 10 órára szerettem volna Nádudvarra érni, így a két busz közül az egyik túl korainak, míg a másik már túl későinek számított. Ez esetben az volt a legjobb választás, ha vonattal megyek, ilyenkor Kabáig szoktam utazni, ahonnan egyszerűbben eljutok Nádudvarra – busszal vagy úgy, hogy valaki kijön értem Kabára autóval.

A debreceni Nagyállomáson szálltam fel a vonatra, ami 25 perc alatt átrepített Kabára. A szerelvény ezúttal késés nélkül, már tíz perccel indulás előtt a peronnál állt, így fel tudtam szállni korábban. Az indulás előtti utolsó percekben érkezett egy nagyobb társaság is: külföldiek. Néhány utazótársam kíváncsian szemlélte a friss embertömeget. Vidáman, hangosan beszélgetve érkeztek a csendes bennszülöttek közé, utóbbiak némán az ablakon néztek ki, könyvet olvastak, okostelefont nyomkodtak vagy halkan társalogtak. Mellettem párhuzamosan ült egy középkorú pár, kíváncsian fürkészték az érkezőket: „vendégmunkások” – mondta ijedten a nő. Ezt követően már nem az ablakot nézte, hanem a vonatot – élettel, hanggal is – megtöltő embereket. Pár perc alatt leültek, hangosan beszélgettek, nevetgéltek. Néha még a több székkel odébb ülő társukat is bevonták az eszmecserébe. Feltűnően vidámak voltak, a velem szemben helyet foglaló például annyira nevetett, hogy olykor megugrott, mikor nevetése egy magasabb tónust érintett.

Milyen furcsa – gondoltam én –, hogy honfitársaim ilyen halk utazók, míg a más kultúrából érkezők hangosabbak, lehet, náluk ez a megszokott. Egyébként nem zavarnak senkit. Némán figyeltem őket, próbáltam kitalálni, milyen nyelvet használhatnak. Nemsokára megérkezett a kalauz, hogy ellenőrizze a jegyeket, nonverbális jelekkel igyekezett az idegeneknek elmagyarázni, hogy ki is ő és miért érkezett. Az esetek többségében működött a mutogatás, eleinte kellett csak hosszabban „magyaráznia”, aztán már mindenki tartotta a jegyeket és a bérleteket ellenőrzésre. A kalauz az előttem ülőhöz érkezett, és akkor láttam, hogy tanuló bérlete van, következésképp nem vendégmunkás.

Miután véget ért a jegyellenőrzés, a mellettem lévő pár női tagja újból megszólalt: „Nagyon hangosak, a csaj is szinte kiabál, hát üljön közelebb… Miért ilyen hangosak..” – méltatlankodott. A vele szemben ülő férfi csak legyintett: „Kicsit hangosak, jó kedvűek. És akkor mi van? Mit tudsz vele csinálni? Amúgy nem zavarnak senkit” – mondta. „De vendégmunkások” – folytatta gondolatmenetét a hölgy. – „Látod, már most mennyien vannak…”

A hajdúszoboszlói állomáshoz érkezve néhány feltételezhetően magyar utas leszállt, így az idegen nyelvűek társasága egymáshoz közelebbi üléseken tudott helyet foglalni, a nevetés folytatódott, de összességében csendesebbé váltak, a köztük lévő távolság már nem kívánta meg a hangoskodást.

Nemsokára én is leszálltam, hiszen megérkeztem Kabára. A kalauz velem együtt lépett le a vonatról, egyik ismerőse szólította meg: „Ezek meg kik voltak?” – kíváncsiskodott. „Nem tudom” – válaszolt a kalauz –, „de vonat kétharmada velük van tele… Mintha már nem is Magyarországon lennénk. Mi lesz itt még?!”