Mottó: Voltaképpen addig élünk, amíg érdeklődünk. Amíg akarunk valamit. Ameddig óhajtások rezegnek bennünk. Világból való kifelé haladásunk jele, ha már a szemünk nyugodtra fordul. Ha már az akaratunk nem néz a távolba. Ha már az óhajtásaink nem óhajtanak. A nagy tűz vége felé csak már alacsony kis néma lángocskákkal ég. Gárdonyi Géza

Ajánlom a mottót és az alábbi néhány gondolatot azoknak, akik most erősek, aktívak és dolgosak!

Őszbe fordult az idő. A születésnapján hideg, nyirkos, esős. Pedig reménykedett, de nem: azt kapta, amit szokott, hideg, nyirkos esőt. Nomeg egy kis derékfájást, a nyaka is beállt egy kicsit, de mindegy is. Az időjárás lehetett akármilyen, de attól még szép nap volt. Nem feledkeztek el róla a gyermekei, a szülei, testvérei, rokonai, a barátok és az ismerősök sem. Szerencsés ember. Létezett. Minden hibájával együtt. Mit számít néhány nappal később neki Kádár rádióbeszéde vagy ’56, amiről már minden bőrt lehúztak az aljasok. Mit számít neki a múlt – amikor még nem is létezett -, ha ma azt sem tudja, hogy akkortájt mi volt a valóság és mi a duma. Tanulta ellenforradalomnak, majd forradalomnak és szabadságharcnak. Sőt náci támadásnak is mondták egyesek. Igen! Igen, mostanában az a Putyin hablatyolt valamit! No, az is mondott róla hetet-havat. Hogy ki az a Putyin? Nem számít most, az se. „Kit érdekel?” Most lehet!

Este elmerengett. A csend olyankor a jóbarátja. Mérleget vont, mint időnként minden rendes ember. Kínos mérleget! A mában már majdnem megölték, tönkretették, néha talán kínpadra is, de az élet az nem egy sakktáblán zajlik: itt a matt után is folytatódik a játszma. Hiába veszített oly sokat, mindegy! Azaz nem mindegy, de most az. Most a mérleg a fontos! Túlélt minden hányattatást! Istenem mennyi embernek nem adatik ez meg! Ó, boldog szenvedés! Alleluja, embertestvérek!
Volt sok igen jó pillanata. Fiatalkorában tett jót is és sok rosszat is. Játszott másokkal és játszottak vele is. Mindegy is. Semmin nem változtatna. Élt úgy, ahogy akkoriban jöttek a dolgok. Nagyon is élt! És a gyerekek is pont úgy jók, ahogy vannak! Úgy kellenek neki, mint szomjazónak a víz! Gyönyörű tükrei a múltnak, jellemeknek, szerelmeknek, érzelmi örvényeknek és fájdalmaknak. Úgy kellenek, ahogy vannak! Úgy szépek, úgy kedvesek neki. És az unokái is. Szerencsés ember, még csak most kezd őszülni a haja – mondják egyesek.

A munkájában mondhatni azt is, hogy sikeres volt. Tapasztalt, harcedzett fickó, sok érzelmi sebbel. Sokat látott. Sok halált, sok sorsot. Életek virágait hervadni. Amikor már rábízták a többit, nem jelentett neki gondot az irányításuk. Ahova küldte őket, általában ő már járt ott. Aztán jó nagy idő után váltott. Hosszú-hosszú idő után civil szemmel akarta látni a világot. Talán ment neki az is. Annak menni szokott, aki régebben arra rohant a félelmei közepette, ahonnan mások menekültek. Lelkierő kérdése az egész. Ezt tanulni kell! Az emberek mára már nemcsak az „állampolgárok”, akikre vigyázni, figyelni kell. Ki jó, ki rosszabb. Van egy csomó aljas mostanában! Tüntetett értük, tanította őket, bement közéjük, még politizált is, hogy változzon a haza. A politika kudarc lett. Elismeri, no! Nem volt felvevő közeg. Már nem volt. Ma meg már, hitehagyott robotok az emberek, de ő legalább tanult közben még viselkedéstant, még némi szociológiát, még mindig az utcán. Csak most már a másik oldalon. Rá kellett jönnie, hogy milliónyian vannak gyenge jellemű idióták, akik a túlélés kényszere miatt lettek gyenge jelleműek és idióták. Rá kellett jönnie, hogy ha egy kormány gonosz, azzá változtatja a társadalmat is. Megalkuvó, gyilkos, közönyös gonosszá, ahol az erkölcs és az etika a sárban hever. A közöny most tarol. Az erőszakos, szintén. A törvény rossz, mert tolvaj gazemberek erőszakolják nap, mint nap. Ahogy nekik tetszik. Nem bánta meg, hogy már nincs ott, ahol végre kell hajtani, amit ezek kitalálnak. Igen! Ezek és nem ők! Egyformák és lelketlenek! Ezek!

Mégis jobban élünk, mint 30 éve! – hallja a halott virtuális teret, a zombikat, ahol patikamérlegen osztják a jutalomfalatokat. Sunyi kis jellemtelen feledhető egyedek! Mindegy is! Ő most mérleget von! Most ő számít, nem azok! Számba vette, mit tett jót. Hát, vagyont azt bizony nem gyűjtött, de úgy általában el van. Nem élt hibátlan életet! Éheznie még nem kellett sosem. Megtapasztalni milyen az, ha kikapcsolják a gázt, azt igen! Rajta nem sokat segítettek, de nem is igényelte. Ez mérleg egyik oldala. De mi van a másik oldalon? Szeretet, jóság? Több száz ember és lehet, hogy több ezer gyermek, akikkel jót tett, a szó nemes értelmében. Segítette őket! Ha kellett egy ebéddel vagy egy szendviccsel is akár. Az Isten is szervezőnek, irányítónak, programirányítónak nevelte. Ha visszanéz a múltba, még mosolyoghat is! Sok mosolyt és sok hálás tekintetet látott, amik felértek neki egy Nobel-díjjal. Nem mintha valaha ebben az életben lett volna vagy lenne rá bármiféle esélye is, de egy mérleg az mindig szubjektív egy kicsit. Nem mindegy mit mérünk vele!

Persze nem mindenki szerette őt 2008 után sem. Sok emberrel összerúgta a patkót. Egyet el is ítéltetett, bár a táragyalás végén fogadatlan prókártorként még meg is védte, amikor látta-érezte, hogy az ügyész szabadságvesztés büntetésen töri a fejét. Végül lett felfüggesztett börtön és pénzbüntetés az ügyből, ami neki is jobban tetszett. Akkor tanulta meg, hogy ha elérhetetlen vágyak közelébe jutnak az emberek, képesek törölni az erkölcsi parancsokat. Így kezdődtek a megfigyelései és írásai a szegregátumokban élők viselkedésmintáiról.

Most szeretetet, mosolyt, hálát érez a sors iránt. Eszébe jut egy csokor virág, amit sosem láthatott, de küldött rá pénzt, hogy egy általa nem ismert gyermeknek legyen a kezében virág, ha már ballag az óvodában. Ne nézze ki azt a gyereket senki a sorból, bárki legyen is! (Volt már azon a településen külön ballagás ennek és külön ballagás amannak az iskolában.. Rég volt.) Nem akar merengeni a jótetteken, majd eldönti az Isten (ha egyáltalán törődni fog vele), volt-e értelme néha akár koldulni is azért, hogy egy picit pozitív irányba billentsen el dolgokat, ügyeket. Mindegy is. Alapvetően ő boldog. Még él. Van fedél a feje felett, szereti a családja. Pedig néha kibírhatatlan. Nehezebben megy már a történések feldolgozása. Jónéhány barátja már halott. Pár év alatt elmentek sokan. Sok lelki fájdalom és egy gyengülő test. Nem jó párosítás.

Ja igen!!! Átkozottak! Nagy szar jogász volt világ életében! A Pázmányon végzett, te csicska, az az emberi lény, akit Kocsis Máténak neveztél. Attól még ne szidd a többit te általánosító barom! A Pázmányon! Felháborodott! Én komolyan vettem a jogász eskünek azt a részét, hogy (…) „tudásomat arra kívánom használni, hogy hazánk felvirágozzék, abban kicsi és nagy, erős és erőtlen, de főleg minden elhagyatott és védelemre szoruló biztonságban érezhesse magát. A törvények rendjét nem önös szempontok szerint, hanem a közjóra és a természetes értékekre figyelemmel igyekszem alakítani, fenntartani, alkalmazni. A rám ruházott hatalmat szolgálatnak tekintem, amellyel elszámolni tartozom. Az ítéletemre bízott ügyekben ellenszenv és rokonszenv vagy bármely részrehajlás nélkül, fenyegetésre és személyes haszonra nem adva, legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint jogszerűen fogok állást foglalni.” És akkor te névtelen senki, te jössz nekem azzal, hogy milyen szar a jogászképzése, mert volt egy Kocsis Matyi, akinek a pénz jobban kellett, mint az esküje, vagy mert volt egy Erdő Péter, aki mára már számomra nulla Orbán-szolga! Te liberális hülye! Nézd már meg, 2021-ben a hallgatói kiválóság alapján kik voltak a másodikok a jogi karon lévők közül! Szaralak mindenhol van a világon, Orbán Viktort törölte az Oxfordi Egyetem a híres diákok névsorából. Erről se tudsz, nagyarcú, jól tájékoztatott nulla? Arról mit tudsz, te szegény, hogy hány embernek segítettem, aki belekeveredett a jog hálójába, amit állandóan erőszakol a köpcös és a bandája?! Semmit! Akinek a pénz az Istene, az semmit! Soknak vazze! Soknak! Pázmányos vagyok én is! Aztán visszazökkent a valóságba….

Látni azt a sok sorsot, belefeledkezni a nagypolitika történéseibe szinte teljesen feleslegesen. Minek? – mondják sokan. Úgysem tudsz rajta változtatni, ezt mondja az apja is. Azonban neki saját fokmérője van. Az elvei. Kellenek, hogy legyenek olyanok, akik kimondják, amit mások nem mernek! Ő onnan jön, ahonnan mások futva menekültek. Bár a test már bénul, a harcos nem alszik. Egyre kevesebbet alszik… Tudja, hogy a múltba merengés, mindig a jelen kárára megy, de olyan jó és kesernyés dolog is egyszerre, hogy néha kell a számvetés.

Persze a mérleg nem pozitív. Egy rendes, családos ember – hacsak nem elvakult Istenhívő – mindig a jövő miatt aggódik. Tehetett volna többet a családjáért. Lehetett volna jobb apa. Pénzesebb ember, aki megtalálja helyét a munka világában, de aki nem volt arra képes, hogy visszamenjen oda verébnek, ahol valaha sas volt. Sokan belehaltak ebbe a dilemmába a hasonszőrű társai. Orbán bűne ez is. Ha átlagemberként nézzük, rettentő sok rossz döntést hozott. Valahogy éles helyzetben soha nem mondta, hogy kit érdekel, valahogy soha nem volt közönyös mások iránt, sem lenéző (bár sokan annak tartották, ha sebészként operált a szavakkal). Lehetett volna sokkal takarékosabb, aljasabb, sunyibb és erőszakosabb. De nem lett. Olyan ember maradt, aki ha szomorkásan a tükörbe néz, azt látja, amit látni akar. Olyan embert, aki képes vállalni a felelősséget mindenért, amit tett vagy nem tett. Képes arra is, hogy belássa a hibáit, de valószínűleg, ha újra kéne élni, újra elkövetné ugyanazokat. Tudja ő magáról, hogy nem jó példakép, egy kicsit – vagy inkább nagyon – egoista (ő szereti ezt elintézni az elvhűséggel), egy kicsit önfejű, egy kicsit harcos, egy kicsit nemtörődöm, egy kicsit szétszórt és nagyon durván vitázó személyiség. Addig érdeklik a dolgok, amíg már mások is meg tudják csinálni. És ki ítél felette, ki? Tán az Isten! Hát áll elébe annak is!
Bizony! Ez a Horváth Feri… – és letette végre a földre a pálinkás üveget.

És mindezt azért, mert meg kellett tanulnia, hogy a hallgatás, a dolgok direkt elnézése, a választalanság is jelenthet nemet. Jelenthet elköteleződést valami mellett, amikor nem szabad kimondani a szót. Ezzel hasonlóvá válni a diktátor propagandistáihoz! Pedig nekem aztán mindegy, hogy ki a diktátor és ki a liberális. Én a hibákat elemzem, amiért egy átok lett ez az ország! Nekem mindegy, ki hibázik! Képes legyen belátni! – Ő leírta. De nem ment ki, amit leírt. Többször is! – Bizonyára túl nyers volt vagy támadható, vagy elveszítettünk volna másokat! És kit érdekel Kövér László vagy a többi senki, aki nem szolgál, mert paraszt? Senkit! Kit érdekel, hogy nem válaszol, mert ő a majmok fejedelme! Kit érdekel? Ha egy barát hallgat el, az tud fájni! Az igazán! Ahhoz pálinka kell!

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.