Mottó: Csak azért, mert.. mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk.. ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek.. egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott. Stephenie Meyer

Volt idő, hogy egy aljas embernek és a még aljasabb, de nem buta bandájának sikerült maga alá gyűrnie egy egész népet. (Ha Ön azt mondja, hogy olyan, mintha most lenne, az a maga dóga’, csak úgy székelyesen.)

Először is kellett hozzá egy olyan nép, amelyik ezer év alatt ezer rossz döntést volt képes hozni! Sírni és ártatlanul nézni a gazdira, azt megtanult milliónyi egyede! Ha pedig az érdeke úgy kívánta, az egyedeknek simán hátba szúrtak bárkit, akárkit, ha nekik az megérte! Segítő kezekbe haraptak bele, megvadultak, kárpótlást vagy jóvátételt fizettek. Ez volt a menet. Kellett hozzá egy olyan nép, amelyiket mások ezerszer földig aláztak, akiket megtizedeltek, megerőszakoltak, behódoltattak, megvezettek, elvették az általa erőszakkal és vérrel elfoglalt, megszerzett területeit, és mégis képes volt megmaradni a bűnben is. Azonban már nem volt ugyanaz, mint régen! Eltűnt lelkükből a becsület. A pénz lett a többség Istene, közöttük a vallási vezetőknek is. A varázsló füvesember is csak egy kufár lett, a boszorkányokat és a tudást égették, mint a bűn, a gyógyító másság kihalt bennük, mást gondolni is bűn lett. Ez olyan ismerős, nem?

És akkor jött egy ember, aki látta, hogy beteg lett a nép, ezért hozott nekik arcot: egy alap nélküli, aljas és erőszakos pökhendi jellemet. Elvetette bennük a gyűlölet magvait, majd elkezdte nemzetnek nevezni őket, mindig és minden körülmények között. Bár kommunistázhatott volna is. Az is tetszett volna a népnek. Ergo még betegebbé tette őket, mint amilyenek voltak. Adott nekik egy templom nélküli nem létező hitvilágot, megosztotta őket harácsolókra és szegényekre. Összeolvasztotta az orwelli felső kettőt, és messzire, nagy ívben tett az alul lévőkre.
Később persze tényleg épített nekik közpénzből templomokat és palotákat, sőt méneseket és iskolákat is, meg mindent is, de csak az ideológia miatt, hogy legyen neki is nacionalista és támogatott ideológiája. Hatalommal ruházta fel azokat, akik szolgálták őt. Mások használtak ugyan mindent, de papíron nekik építette, a népnek! Az irgalmasságnak persze nyoma sem volt ezekben a templomokban, néhol az ajtóra kifüggesztett tájékoztatókban maga a sátán szólalt meg.. Műterem lett az Isten háza, no!
Másoktól pedig szívfájdalom nélkül elvették még a viskóikat is. Sokan belehaltak abba, hogy a befektetők százszoros pénzekhez juthassanak. Innen száramaztatom a nagy jó pénzügyi országminősítések. Végül is másoknak Kánaán volt az ország! És hogy kit érdekelt? Senkit! Senkit, amíg nem ő lett az áldozat. Sok áldozat lett az egyesével levadászott néprétegekben, de ez sem érdekelt senkit! Volt még kenyér az asztalon..

A „jött egy embernek” voltak katonái is bőven, de összehozott magának egy szélsőséges, nagyon erős és nagyon primitív hordát is, hogy legyen többszörösen civil hátországa: úgy, mint békés pénzfolyató civilek és úgy, mint „ha kell azonnal dühös fizetett civilek”. Mert ugye, hátha lesz, aki még ellenáll, és akkor cselekedni kell azonnal, erőből. Sokan megharagudtak rá, de hiába: védte őt az aranya, ami csörgött, nevetett, mint valaha egy versben.. Nomeg a jog, a horda és a politika, ami mindig is hibás volt. Végül megkerülhetetlenné vált, szolgái útján beleivódott a köztudatba és durván formálta is azt. Állandóan félni kellett valamitől, amitól csak ő tud megvédeni! No, itt kezdődött el a harácsalapú félázsiai posztkommunista társadalom formálódni, mint később kiderült: nacionalista köntösben!

A „minden jobb, ha nemzeti kézben van” szlogennel kiszervezte a saját országa minden vagyonát magának, néhány strómanjának és az elkötelezett barátainak! Aki ellent mert mondani neki, azt kivetette a kegyeiből, felőrölte annak minden erejét és eltapostatta másokkal. Hozzá sem szólt soha egyikhez sem, mert tudta, hogy hangosabb a halk igazság, mint ezernyi ember ordítása egyszerre. Emlékszem, volt egy pap, akit eretneknek ugyan nem mert kikiáltani, de úgy tett, mintha sohasem ismerte volna őt.. Félt tőle. Nagyon félt tőle.. Rábízta őt a kutyáira.. A papnak nem voltak dühös hordái.
És félni kezdett egyre jobban. Az élete minden pénz, hatalom és díszlet ellenére egy kaotikus rémálommá vált. Már tudta, hogy a saját énje eltűnt a süllyesztőben, megette a feleleges gazdagság utáni vágy. Mindent uralt, minden családtagja gazdag és befolyásos ember lett, minden kutyája pitbull, és mégis semmik maradtak. Felesleges terhei egy megkínzott népnek.

Alanyunk néptől való félelme odavezetett, hogy az elméje minden jólét ellenére néha-néha elborult! Ennek voltak látható nyomai is, de soha semmiféle nemzetbiztonsági átvilágításra vagy pszichiátriai vizsgálatra nem kötelezték. Ilyen ez a világ Grósz Károly óta a „tüskevári királokat” nem cseszegetik, pedig azok is lehetnek lelkibetegek. A rossz, a gonosz és rendkívül káros üzelmeivel eljutott oda, hogy eladósította ugyan azt a szerencsétlen kis országát, de sokan szerették benne a vezért, mert az értéktelenekből általa hamar tönkretehető földesurakat és egyéb milliárdossá tett jellemtelen gazembereket csinált. A felturbósított gazdaságú emberek pedig, ha kellett, a szaros cipőjét is csókolgatták, akár nyilvánosan is. Ezeknek a felturbósított gazdaságú embereknek a hűbérláncai is őt szolgálták. Űzte, vágta az átlagtól eltérő másságot minden szinten, miközben körülötte szinte mindenki az volt valamilyen tulajdonsága miatt. Velejükig aljas propagandisták és újságírók garmadája vigyázott arra, hogy ne lássa senki: a király meztelen és kezd „befordulni”. A teste legalábbis ad jelzéseket, hogy nagy a baj.

Szegény, utálta az idegeneket, végül mégis rákényszerült arra, hogy befogadja őket. Rászóltak. Innen is, onnan is. Ő a selyemutat választotta, ami a selyemzsinórhoz vezető legrövidebb út. Elődjeihez híven fejest ugrott a külpolitikai és külgazdasági fekáliába, hogy feledtesse a belső gondokat. Mint valaha egy kis országban Horthy, amikor megölelgette Hitlert! A magyarok hamarabb csináltak budapesti gettót, mint arra a nácik kötelezték volna őket, majd rájöttek, hogy a ruszkik jobbak lesznek, és fejest ugrottak a semmibe. Ezért egyesek tisztelik Horthyt. A zsidók, a Don-kanyariak és a volt hárommillió koldus leszármazottjai pedig biztosan nem. Vagy ki tudja? Lehet, hogy az elődök sorsa nyomán az utódok inkább meghajolnak, mint haljanak.

Az istenkirállyá vált ember ellenségképek garmadáját gyártotta, és bár a regnálása alatt soha nem volt háború, állandóan küzdött valakik vagy valami ellen, és közben félelemben tartotta az elbutított népet, és csak lopott és egyre csak lopott, vagy inkább lopatott! Nem volt megállás. Gátlástalanul megtett mindent a hatalom megtartásáért és valami olyan szeretetért cserébe, ami ölt volna. A kommunista diktatúrához szokott nép nagyrésze pedig megérezte, hogy van egy olyan vezére amelyiket ha jól szolgálja, ő is jól élhet. Elvek! Ugyan már! Mindig sok volt a talpnyaló a néptagok között, így emberanyag is akadt bőven. Pláne a jellemtelen bűnözők, némely erkölcstelen fehérnépek és a megkeseredett senkik között!

Így lett a parasztokból úr! Nem a földművesekből! Bocsánat a szóért! A pejoratíve „parasztokból” (azaz a tahókból, de az olyan béna szó), az értéktelenekből, a jellemtelenekből, az erkölcstelenekből, akik kihasználtak másokat, de parancsszóra ki is végeztek volna zokszó nélkül bárkit. (Most mi a baj? Én pejoratíve a cigány szót nem szeretem hallani egy cigányellenes országban, és akkor mi van?) Szóval: a gyilkolásban az értékteleneket csak az akadályozta, hogy fizikálisan gyengék voltak, a mentális állapotuk rettenetes volt, és nagyfokú gyávaság jellemezte őket, amit mindig jól palástoltak addig, amíg nem találták szembe magukat valakivel, aki lekevert nekik egyet-kettőt, jó erősen. Ezért kellett nekik a primitív horda! Pajzsnak. No, velük karöltve már veszélyesek a milliárdos kis banditák is revolverrel a kezükben. Persze volt ebben egy tolvajlogika is. Ki termel, ki fizet adót, ha elpusztítjuk a szegényeket? Nem ismerős a helyzet? Tényleg nem az, magyarok!

A „kit érdekel!” lett az emberek szavajárása, ami a gyűlöleten, a közönyön, a gerinctelenségen és a tehetetlenség önigazolásán alapult. Ha egy bűnöző jó volt abban, amit csinált, vagy befogadták maguk közé a diktátor parazita csicskásai, vagy megzsarolták és a csicskásukká tették. Milliónyi szállal kötődtek a főgazdájukhoz. Ha valaki ki akart volna farolni ebből a fajta gyáva és önkéntes szolgaságból, hamar nem lett se földje, se birtoka, se háza, se állami megrendelése, de akár még munkája sem! Az országrabló keménymag felelt ezért a kontrollért! Bárki feláldozható volt!

Állampárt lett a diktátor pártja! Mindenek – még a választások felett is – ők prosperáltak, övék lett szinte minden. 97 200 ember kezében összpontosult az ország vagyonának egyharmada, pedig a lakosai többen voltak, mint 10 millióan. Az emberek már azt sem tudták, hogy milyen a rezsim: fasiszta vagy kommunista, esetleg nemzetszocialista! Fogalmuk sem volt már az eszmék, nézetek, ideológiák összekeveredése után, a teljes foglalkoztatottságban és a szétszakadt pökhendi szociális hálóban, hogy mit is jelent az a szó, hogy demokrácia. Arról se, hogy mi lenne a demokratikus szocializmus, ami egyenlő a szociális demokráciával, de az utóbbi az jobban hangzik.

A diktátor az ellenzéke többségét megzsarolta, pórázra kötötte, a másik felét pedig kinevette, és joggal: semmit nem értek ellene se az utcán, se a tárgyalóteremben, se az ország házában. Ez az ország úgy ünnepli a múlt eseményeit, hogy tüntet! Nem nonszensz egy kicsit? Mint ahogy az is, hogy biodíszlete lett, nem ellenzéke! Bizony ám! Nem tudom ezt mással magyarázni, minthogy az orwelli felső kettő valamiféle túlélő szimbiózisba lépett egymással. A középen lévők behódoltak a felül lévő erőszakos primitíveknek, az alul lévők pedig, soha nem is számítottak. A flipcharton felnőtt, gyerekes beszélgetésekbe bonyolódó nem politikus ellenzék pedig alkalmatlan szembe menni diktátorokkal. Lelki alkatuknál fogva olykor defektes, gondolkodásra és nem harcra termett emberekkel nehéz rendszert váltani bárhol a világon.

A főembernek eljátszani valamit, amiben egyáltalán nem hisz, az mindig ment. Szinte mindenhol utálták, folyamatos félelemben élt, pedig állami biztonsági erők és maffiózók védték mindenütt. Zavarban volt, ha nem volt rajta golyóálló mellény. Ez látszott is rajta. Szívből utálta a szegényeket. Néhány felkapaszkodott tahó haverjával teli rakta az önkormányzatokat, az állami intézményeket, sőt jó sok idegenországbéli megalkuvó talpnyalóval is, akikből a parlamentjébe is jutott bőven. Jobban megbízott bennük, mint a hazai sajátjaiban. A szolgáló udvart azonban etetni kellett, és mégis mindig volt egy-két szolga, aki többet és többet akart. Majd, amikor felették az ország vagyonát luxusra és magántőkealapokba helyezve a szajrét, és nem jött a pénz a fejőstehén szövetségből, a rendszer megingott. Nehéz volt már elhitetni a néppel, hogy a „döglött tehén csak alszik”, pedig igen vastag bőr volt a pofáján az egész bagázsnak! Adta magát a helyzet: új pajtások kellettek, akiknek van sok pénzük!

És így történt meg az, hogy a jogrendet megerőszakoló jogoskodó, jogcsorbító, szoft-maffiózó diktátor, uralkodó császár és királyból mások szolgája lett. No, nem a népe szolgája, hanem egy nála is erősebb és erőszakosabb hatalomé! Olyanoké, akik nem ismertek kegyelmet. Eladta magát nekik, vagy megzsarolták őt, mindegy is.. A következményei beláthatatlanok voltak annak, hogy az erőszakos, országromboló, másokat megzsaroló félázsiai kisherceg és sakálbanda egy nála sokkal erősebb hatalom alá került! Az „ázsiai komodói sárkánykígyó és akkugyár” bizony bekebelezte a kicsi és már tönkretett országot az ebelmebeteg császárkirállyal együtt. Egy ország várt a diktátor miatt a végső pusztulásra, aki még néhány évig játszotta a nemzetvesztőt, majd belehalt a tudatba, hogy semmi mást nem teremtett, mint gazembereket, amilyen ő maga is volt…

Talán egy tajvani vagy egy olasz ember mesélte el ezt a történetet nekem valamelyik másik dimenzióban, mint lehetséges jövőt. Már nem is emlékszem rá, mert minek.. Egy banánköztársaságról beszélt, ahol európai fogalmakat használtak Ázsiában, hogy a nép ne értsen semmit. És nem is értettek semmit. Kit érdekel? Minket, „mimagyarokat” biztosan nem! Mert belőlünk csak egy van. Egy a nemzet, egy a zászló! Nálunk ilyen nem fordulhat elő! Azért van a Fidesz-KDNP-kormány hatalmon immár 13 éve, mert több a nacionalista mimagyar, mint a sima mezei magyar, nem igaz? Még ha a vérvonal már nem is olyan tiszta…

Hát akkor minden jót, Magyarország!

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.