Debrecenben élek a kilencvenes évek eleje óta. Mintegy 30 éve indult a családi vállalkozásunk. Édesapám, Koncz Sándor voltaképp az első magángalériát hozta létre a városban, a Batthyány utcán. Apám tanárember volt, de otthagyta a pályát, úgy érezte, nem tud megélni belőle, s én már ebbe szocializálódtam, hogy galériánk van. Imádtam, hiszen mivel itt is laktam, reggel 7.50-kor felkeltem, 8-kor viszont már bent voltam az Adyban, ahova gimibe jártam. Szóval jó három évtizeddel ezelőtt fiatalemberként beleszerettem Debrecenbe. Imádtam sétálni a városban, azt éreztem, ez egy jó dolog lesz, hogy itt élek. Ifjú emberként a rendszerváltás is pozitív hitet adott, aztán a jó iskolai, illetve osztályközösség szintén, s emellett nagyon élhetőnek tűnt akkor Debrecen.

Mondhatjuk, hogy teljesen pozitívan, várakozásokkal telve, optimistán láttam magamat ebben a környezetben. Nem utolsósorban azért is, mert kicsit hazabeszélve, de sokkal több festő, grafikus, képkeretező működött itt. Hovatovább voltak szép számmal képügynökök, az emberek vásárolták is a festményeket. Azt éreztem, hogy pezsgett a kulturális élet Debrecenben, több nívós ilyen jellegű program volt. Ám ez az évek, évtizedek alatt fokozatosan elhalványult. Mi is bezártuk a galériánkat, jelenleg egyedül viszem ezt a képkeretező vállalkozást a Varga utcán, és sokan mások is. Azok, amelyek most vannak, a klasszikus értelemben véve nem galériák, inkább kereskedelemmel foglalkoznak. Pedig kéne vagy 3-4 magán és 3-4 városi kézben lévő galéria egy ilyen településnek, ahol a tehetségeket felkarolják, a helyi művészet megmutatkozhat, rendszeresek a programok, sőt akár különböző kulturális termékek is összekapcsolódhatnak, és a nagyközönség rájuk talál.

Ahogy hirtelen eszembe jut, ott volt például a Sesztina, a víztoronynál a Fényes udvarban is volt egy remek galéria, a Domb utcán is, vagy a talán legjobb, a Medgyessy Terem itt a belvárosban, ahol most egy márkás órabolt működik a helyén. Meg a mienk, a Koncz Művészeti Galéria is azt mondhatom, hogy színvonalas volt. Egyszerűen az történt a legtöbb esetben, hogy idővel nem tudta egyik galéria sem már kitermelni a nagyon megnövekedett bérleti díjakat, rezsiköltséget Debrecenben, és sorra bezártak. Hogy mégis mondjak egy jó példát, talán az egyetlen valóban nívós, és helyi művészeket a közönséggel időnként összehozó kiállítóterem, ami most is jelen van, a Kölcsey Központ földszintjén a Bényi Árpád festőművészről elnevezett Bényi Galéria, na az kiemelendő. Oda szívesen elmegyek én is, amikor van valami új tárlat. Ilyenből kellene még vagy öt-hat!

Ám azt érzem, hogy Debrecen kulturális élete fokozatosan egyre szegényesebb. S ez visszavezethető akár a városi tehetős polgárok támogatásának alacsony szintjére és arra is, hogy a városvezetés sem ezt a fajta kultúrát preferálja. Ha gondolatban szétnézek Nagyváradtól Szegeden át akár csak Budapestig, mindenhol jóval többet áldoztak az évek folyamán a helyi kultúra – itt a nívós kulturális produktumokra gondolok – támogatására. Mind a lakosok, mind a vezetés. Ezáltal nem kallódnak el tehetséges helyi művészek, és a polgárok is jobban érdeklődnek a művészeti, kulturális termékek iránt. Szomorúan látom, hogy például a debreceni iskolapadból kikerülő tényleg tehetséges fiataloknak nem nyújt túl sok lehetőséget ez a város, hogy itt boldoguljanak.

Ám hogy egyszerűbb dologról is beszéljek, ma már nincs sok kedvem sétálni a városban. Nincsen látnivaló, nincsenek kirakatok. Ha vannak is, tudom, jövő januárban már valószínűleg a kiadó tábla lesz kint vagy már ki is adják addig másnak. S itt most nem a kiflis, a turkálós, a pénzváltós kirakatok azok, amiket hiányolok, hanem azokra gondolok, ami mögöttük van, amelyek tényleges tartalommal, élettel töltik meg a várost. A centrumba pakolt plázák tönkrevágják a belvárosi vállalkozásokat. Ahogy jöttek a multik, majd jött a válság is, meg a pénztelenség, úgy jött az igénytelenség is. Csak az olcsó kell, vagy az se sokszor már. Igaz, ez valahol világjelenség, de itt is megfigyelhető Debrecenben. Minimalizmus van, elanyagiasodás van, s eközben eltávolodás a lélektől. Aztán nem látom a debreceniséget sem a városban. Keresem a cívis jelleget, a debreceni vállalkozásokat, a helyi arcokat. S keresem az ismerőseimet, de nem találom őket, mert jórészt vagy a Dunántúlon vannak, vagy még annál is messzebb. Ja, közben mutatok valamit, ami viszont kedves dolog, Masits István rajzolta rólam ajándékképpen…

Mindenesetre egyszerűen nem érzem, hogy ez a város megfogna. A debreceni születésű Keresztury Tibor írót nagyon szeretem, ő fogalmazta meg ezt: „Úgy vagyok én, tudja, fölébredek, körbenézek, oszt rájövök, hogy indulnom kell: nem fog a hely.” Ő mondta azt is, hogy nem fogós város Debrecen. S valóban. Pedig nagyon szeretném ismét látni Debrecen kultúráját virágozni, de egyelőre nem látom. Szomorú vagyok, mert én ebben dolgozom, ebből akarom eltartani a családomat, de ez egy nehéz küzdelem ma már – Debrecenben a kultúrából megélni. A kilencvenes években, de ahogy az idősebbek elmondták, a nyolcvanas években sem így volt. Akkoriban jobban odafigyelt a városvezetés is a kultúrára, s maguk az emberek is jobban figyeltek a helyi művészekre.

Viszont tartja a lelket bennem az optimizmusom, és az, hogy tudom, a kultúra vissza fog jönni a divatba, mert ez ciklusos, és vissza fog jönni a szónak és a munkának is a becsülete előbb-utóbb. A kortárs művek ismerete, szeretete is visszatér majd, ebben hiszek, csak nem tudom, hogy még az én életemben, vagy sem. Bízom benne, a következő generáció mindenképpen egy kulturálisan virágzó Debrecenben élhet majd.