A minap végre eljutottam, debreceni lévén nem volt nagy kunszt, az Erdőspuszták mélyén pár esztendeje átadott szlalom kajak-kenu pályához. Jó volt látni, ahogyan a domboldalon, a termetes sziklák között lezúduló mesterséges patak tajtékos habjait milyen ügyesen lovagolják, ez esetben kajakolják meg a versenyzők. Egyszóval tetszett.

Pontosítva s egyben elnézést kérve: a fentiek tekintetében kissé túloztam. Nem jártam ugyanis az említett helyszínen, bár egy városszéli buszmegállóig, amely égtájilag nagyjából arrafelé mutat, egyszer már elutaztam. Ehhez képest talán másodlagos erősségű lódítás, miszerint tetszett volna a síkvidéki „hegyi” csermely látványa. Harmadlagos pedig talán az lehet, hogy a máig egzotikusnak tekinthető vízi sportnak semmiféle pályája sem létezik – tudomásom szerint – a városban. Sőt. Az egész országban sem. Az viszont tény, bár régen hangzott el, hogy egyszer, jó pár éve az egyik felelős városi politikus komolyan felvetette ezt az ötletet. Ha úgy tetszik, ígéretet tett a megvalósítására. Nem emlékszem mekkora vízcseppeket keltett,
vagyis milyen körben terjedt el a patakpálya terve, de bizonyos, hogy nem álmodtam.

Aki tette, az viszont kétségkívül mert nagyot álmodni. S nem félt az említett objektum közelébe egy teljesen hagyományos kajak-kenu pályát sem megálmodni. Természetesen a hajók alá kívánkozó víz egy jókora mesterséges tóban növelte volna a magyar sikersportág hazai helyszíneinek számát. Ha jól tudom ezen beruházás terveit (?) ugyancsak elfújta a nem létező víztükör fölött lengedező alföldi szél. S nem járt jobban, ha már a vízpartokat barangoljuk körbe, a tócóvölgyi szabadstrand víziója sem. Amely azon alapult, hogy hamarosan a Tócóban a Tisza tiszta vize folyik, amelyet ily módon is hasznosítanak a debreceni polgárok javára.
Azt hiszem, hogy ezen remélt és nem titkolt képzeletbeli projekteket s más egykori
városfejlesztési „koncepciókat” ma már csak jobbára azok emlékezete őrzi, akik élőben hallották ezeket. Esetleg megbízható forrásokat hallottak a fentiekről csiripelni.

Viszont az a szintén néhány évvel ezelőtt elhangzott ígéret, miszerint a Zsuzsi-vonat nyomvonalát és értelemszerűen közlekedését behozzák a Nagyállomásig, nagyobb visszhangot keltett. Hisz a debreceniek szeretik kisvasútjukat. Bár utazásra jóval ritkábban veszik igénybe, mint amennyiszer, magamat beleértve, beszélnek róla. Egyelőre ennek a koncepciónak sem látni a nyomvonalát, de ha sokan mernek nagyokat álmodni, mi, még többen, merjünk nagyokat hinni. A fenti vizes elképzelések kapcsán azt, hogy legalább az a több évtizedes, s többszörösen hivatalos terv megvalósul, hogy a Keleti, illetve végső soron a Tisza ide vezetett vizével megmentik a Nagyerdő egyre szárazabb altalaját, s így az egyre pusztuló értékes fafajtáit. S ezzel a talán soha el nem készülő „csatornarendszerrel”, amelynek hangzatos neve van, több más szükséges és a lakosok komfortérzetét nagyban növelő városi fejlesztést, állapotjavítást (pl. Vekeri és Tsai.) meg lehetne
megvalósítani.

Sokkal több komoly és komolytalan terv, elképzelés, városfejlesztési álom ugyan most nem jut eszembe, de fogadni mernék, hogy azok sem nagyon emlékeznek már rájuk, akik az utóbbi évtizedekben ezeket, komolyan felvetették, vagy akár meg is ígérték. Abban biztos vagyok, hogy több elképzelés saját dugájába dőlt, mielőtt komolyra fordult volna a merész álmodozás. Akad azonban olyan, példának okáért a város természeti területeinek vízpótlása, amely csak a múltban volt megkerülhető. A jövőben viszont nem lesz, nem lehet az.

Akárhogy is, országosan és szűkebb pátriánk földjén úgyszintén, az ígérgetések, nagyívű elképzelések, merésznek tűnő ötletek úgy nőnek ki a televényből, mint eső után a gomba. Most is, mint választások előtt, után és közötti években, ha szükség mutatkozik rá. Igaz, az utóbbi pár év megvalósult terveinek számonkérése azt mutatja, hogy jobb lett volna, ha néhány soha senkinek eszébe sem jut. Akár patyolat tiszta jó szándékkal tette a köz érdekében, akár politikai hátsószándék vagy egyéni meggazdagodás vezérelte.

A már tervkorukban is elfuserált écák igazán akkor válnak veszélyessé, amikor a soha meg nem térülő, pénzfaló és józan ésszel védhetetlen elképzeléseket megvalósítják. Tűzön-vízen keresztül, mások pénzét és fáradtságát nem kímélve. S ami igazán nyugtalanító, nem látszik jele annak, hogy annyi nyilvánvaló balfogásnak minősíthető beruházás után bármiféle megelőző mechanizmus épülgetne. Félek, nem kis részben azért, mert a szakmai szempontok nagyvonalú, olykor dilettáns kezelésével párhuzamosan a „saját zsebünk jóllakatása” effektus szintén nagyon komoly erővel hat.