Az itt élő öregek pedig, akiket, úgy tűnt, nem tud legyűrni az idő, nem állnak fel többé a kerítés előtti lócáról. Ott maradnak egészen addig, amíg a romokkal együtt benövi őket a növényzet. Mégis visszavágyom.

A kerteket vaddisznók és őzek háborítják, háztól házig járnak a rókák. Az öregek figyelik őket az ablakból. Aztán a ház valamelyik belső helyiségébe csoszognak. Gyufát, rózsafüzért vesznek magukhoz, úgy telepednek a kerítés elé. Füstölnek, morzsolgatnak estig. Sosem értettem, honnan van cigarettájuk, hiszen a faluban nincs dohánybolt, és ők nemigen mozdulnak ki. Azt sem, miből készültek ezek a füzérek. Évtizedek alatt sem koptak el. Velük, az öregekkel még ennyire sem tudtam mit kezdeni. Miért nem mennek el? Vannak gyermekeik, unokáik, akik messze élnek. Miért nem kérnek segítséget tőlük? Hányszor könyörögtem azoknak, akikhez a leginkább van közöm, hogy jöjjenek velem! De egyikük sem mozdult. Csak néztek rám pengevékony szájjal. Összehúzták a szemüket, mintha csípte volna őket a füst.

Mi ezt szeretjük. Ezt a levegőt. A nyugalmat. A bolt, a templom és a kocsma háromszögében tengetett életre gondoltak ezekkel. A vánszorgásra, amit soha nem felejtenek el kihagyni a napirendjükből. Egészségügyi séta, persze. Nincsenek nagy igényeik. Nekik elég az a kis nyugdíj, amit hó elején hoz a postás. Autóval jön a dombok közül, a kocsit otthagyja az erdő alján. Fél óra múlva már hazafelé hajt. Ez idő alatt meglátogat mindenkit. És kérdezés nélkül fölözi le a borravalót. Az itteniek nem szólnak ezért. Nem érdekli őket, hogy a postás mennyit vesz el tőlük. Nekik ez nem megalázó. Nekik ez nem ügy. Ha megkapják, ami jár, hallgatnak. Ha a megérdemeltnél kevesebb jut a kezükbe, akkor is. Néha azt gondolom, rászolgáltak. Máskor dühös vagyok rájuk, mert maradtak. Aztán magamra haragszom, mert visszajárok.

Pedig szabadulni akartam innen. Elegem lett belőlük. A gyávaságból, a nemtörődömségből. Meg abból, hogy egyetlen embert ismerek a külvilágból, ráadásul annak is enyves a keze. Ezért mentem el. És egyszer csak itt találtam magam újra. Arra eszméltem, hogy kerülgetem a kátyúkba gyűlt pocsolyákat. Fáradt voltam. Amikor hazaértem, aludtam. Pár nappal később indultam útnak megint.

Ha itt vagyok, érzem, mennem kell. Aztán meg visszavágyom a hallgatag, rideg öregek közé. Kétlaki életet élek, mégis, ha sokáig vagyok távol, egyre tisztábban látom, mit szeretnék csinálni a jövőben. Csak ülni a lócán, figyelni az árokpartot, a szemközti repedt házfalat. A ház mögött a sűrűn nőtt törzseket. És összerezzenni kicsit, amikor valaki megköszörüli a torkát.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.