A létező kapitalizmus alapja a mindenek felett álló profitmaximalizáció és a hatékonyság minden áron való növelése. Amennyiben olcsóbb és a termelékenységet növeli, kétségünk sem férhet hozzá, hogy a tőke a robotizáció folyamatát egyre nagyobb ütemben fogja gyorsítani, a vele okozott társadalmi problémák externáliaként való kezelésével. Ha nagyon egyszerűen fogalmazunk, akkor ez a gyakorlatban a feleslegessé vált munkavállalók leépítését jelenti egészen addig, amig a költségeket minimalizálja arra a szintre, amely a gépek működtetésére és a gépek által nem ellátható munkafolyamatok fenntartására elégséges. Ez a fajta működés alapvetően fogja előidézni az aluliskolázott és nem piacképes végzettséggel rendelkező munkanélküli tömegek megjelenését egy olyan munkaerőpiacon, ahol ahogy nő a kereslet a magas végzettséget nem igénylő munkák iránt, úgy szűkül a kínálat a munkahelyek megszűnése miatt. Ez akárhogyan is nézzük, egy feszültséggel teli társadalmi katasztrófával fenyeget.

A kapitalizmus nem képes az etikus és a piaci szempontokon túlmutató működésre. Amennyiben egy cég megkísérelné a rendszertől eltérő működést, szinte azonnal szembesülne a befektetők haragjával, illetve olyan versenyhátrányba kerülne, amely a vállalkozás halálát is okozhatja. Erős állami beavatkozás nélkül és a „piac láthatatlan kezébe” vetett hittel nem oldható meg a probléma.

Első sorban a már néha közhelyesnek hangzó ténnyel kell kezdeni: erősíteni kell az oktatási rendszert és használható tudással kell felvértezni az embereket, illetve ezzel összhangban államilag támogatni kell a magas hozzáadott értékű munkahelyek létrejöttét. Ehhez természetesen hozzátartozik egy fejlett felnőttképzési rendszer fenntartása is. Viszont amíg ez nem elhanyagolható, sőt szükséges, nem jelent megoldást egy rendszerszintű problémára.

Érdemes átgondolni azt, hogy mennyire etikus a szóban forgó termelőeszközöket magántulajdonban és profitorientált működésben tartani. Lehetséges feloldása a problémának az, hogy az élő munkaerőt kiváltó eszközök közösségi tulajdonba vételével, a fenntarthatóság céljával állítjuk szolgalatba a robotizált termelést. Ebben az esetben nem a profitmaximalizáció érdekében szerveződik a munka, hanem a közösség, a szolidaritás elvén nem a munkasok leépítését, hanem a munkaórák csökkentését tűzi ki célul. Egyszerűbben fogalmazva, többen dolgoznak ugyanazon bérszínvonalon, de kevesebb munkaórában. Ez lényegében nem termel extra profitot, a termelékenység növekedését forgatja vissza az eszközök fenntartásába, miközben elkerüli a társadalom terhelését a tömeges munkanélküliség megjelenésétől. Ennek a fajta megoldásnak számos pozitív hatása is lehetséges, az önmegvalósításra és magánéletre eltölthető idő növekedésével az életszínvonal is növekszik, amely kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb életet teremt.

A probléma természetesen nem specifikusan hazánkat érinti, de számunkra különlegesen nagy kihívást rejteget. Magyarország a legvisszafogottabban sem áll készen a változásokra. Talán kicsit radikálisabban azt is mondhatjuk, hogy a felkészülést sem kezdtük el, sőt jelentősen dolgozunk a jövőbeli katasztrófa megéléséért. Az oktatási rendszerünk leépítése és az ország összeszerelő üzemmé, illetve akkugyarmattá formálása akár több évtizedes lemaradást is okozhat, amely generációkra vágja el hazánkat a megoldástól. A természeti értékeinknek a keleti tőke számára való kiárusításával és az autóiparon keresztül a nyugati tőkének való kiszolgáltatottsággal olyan szintű függőségi viszonyt alakit ki a magyar állam, amely radikálisan szűkíti a lehetőségeit a jövőbeli kormányzatoknak és ezáltal végletekig gyengíti el az erős állami szabályozások létrehozásához szükséges szuverenitást.

Az Orbán-rendszer egy 20. századi rezervátumot képez Európa közepén, amely elgyengülve, magara maradva fog szembenézni a válsággal.

Rutz Tamás
az LMP Országos Politikai Tanácsának elnökségi tagja

VÉLEMÉNY-VITA – Várjuk olvasóink gondolatait. Levelüket erre a címre küldjék: szerkesztoseg_KUKAC_debreciner_PONT_hu