Folytatjuk képzeletbeli sétánkat a legendás huszárezredes társaságában.

A Parkerdőt aranyló napsugár ragyogja be, minden szép és békés. Sehol sem éktelenkednek szemétkupacok, eldobált sörös- vagy cigarettásdoboz, üdítős üveg se nagyon van, akiknek ezek eltakarítása a munkájuk, teszik a dolgukat. A békás játszótér gyerekzsivajtól hangos, üzemel mellette a büfé (nem is drága), sőt vécék is vannak, nem kell a bokrok közé bújnunk, ha „dolgunk” támad. Sokak szemét persze szúrják a kivágott és otthagyott farönkök, ágak, de megértjük, hogy egy erdőnek nem csak kétlábúaknak kell tetszenie, hanem rengeteg állatnak az otthona is.

Sajnos közelebbről azt is látjuk, hogy bizony pusztulnak az évszázados tölgyek. A szakemberek már régen megállapították, hogy egyre romlik a talaj vízháztartása, és a nagy építkezések (stadion, mélygarázs, a strand új épületei) csak rontják a helyzetet. A cserjeszint pár évvel ezelőtti kiirtását (legyen tiszta az erdő a választásokra) a természet mára kiheverte, bár sajnos az inváziós növények (madárcseresznye, bálványfa, nem kívánatos lágyszárúak és cserjék) lepnek el mindent. Úgy tűnik, ez a felelősöket nem izgatja, noha minden kerttel rendelkező tudja, ha hagyja ezeket, pár év alatt mindent elnyomnak. A dekoratív térplasztikák, játékok is nagyon megérnének már egy festést – ha máskor nem, talán a 2022-es választásokra ez is meglesz. – Mink is puccba vágtuk olyankor a várost, szépöcsém – mondaná a vén huszár –, de még pálinkát is osztottunk, tudja a cívis, kire köll voksolnia!

Szerencsére a Szabadtéri Színpad art deco öltözőépülete megúszta a modernizálást – bár kissé furcsán fest a ránehezedő betonfalak alatt. Sajnos „ikertestvére”, a régi stadion központi épülete már nem volt ilyen szerencsés, elpusztult. A túloldalon, a Békás-tó felé vezető lejtőn diákok tanulgatnak, párok csókolóznak. A tó felől már nem hangzik békebrekegés (voltak egyáltalán békák a nyáron?), de vadkacsák még vígan úszkálnak. A minimalista hidat is csak megszokjuk, bár kísérőm ízléséhez is a régi bizonyára közelebb állna.

A strand építéséhez egy keveset lecsíptek ugyan az erdő területéből, de öröm, hogy azt a tervet, ahol a Szabadtéritől jobbra lévő részt lekerítve, vállalkozóknak adták volna valami wellnessközpont vagy hasonlók építésére, a debreceniek nem hagyták megvalósulni (még élőlánccal is tiltakoztak ellene). A tótól balra eső területre már nem jutott se díszkő, se beton, maradt a sok évtizedes, töredezett, hepehupás aszfalt, amit a békebeli gyöngykavics helyére építettek, ki tudja már, mikor.

Képzeletbeli kísérőm csizmája csikorog a szürke zúzottkövön, ő sem érti, hogy került az oda, inkább a betoncsíkokon menne, és csak csóválja a fejét, amikor egy kismama babakocsit tolna el mellette, a köveken kínlódva. – Én biz’ a kutyámat se engedném az ilyen útra – dörmögi a bajusza alatt –, de hidd el, pár év, jön az eső, a hó (már ha lesz még), és úgy belemossa a fődbe, mintha ott se lett vón’!

Visszafelé, a Pálma irányában sétálva megnézzük a télikabátos, saját halotti maszkját bámuló Adyt, az ablakban könyöklő Fazekas könyveiről lesöpörjük az avart, elsétálunk Tóth Árpád szobra előtt. A másikat, a domborművet alig kétszáz méterre láttuk, a letört orrú Oláh Gáborral szemben. Vajon ki tudja, miért szerepel kétszer is, nem jutott más a városgazdák eszébe? Hogy ki is volt az a Wass Albert gróf, azt már nem is próbálom elmondani Simonyinak, hiszen magam sem tudom, vajon az irodalmi munkássága vagy a finoman szólva is vitatható politikai nézetei miatt kaphatott szobrot a Nagyerdőn? Az óbester ugyancsak csóválja a fejét továbbhaladva a sétányon, mondván, hogyha az ott álló négy gyönyörű, régi villa közül kettőt rendbe tudtak hozni, ugyan miért adták át az enyészetnek a másik kettőt?

Sétánk végeztével úgy érezzük, búcsúzóul legurítanánk még egy sört a Leveles Csárdában, Simonyi szívesen hallgatna egy kis cigányzenét is – már ha nem lenne zárva az egész szezon alatt a hangulatos kerthelyiség. Sétánk azért így is szép volt. Menjenek ki Önök is a Nagyerdőre, amíg ilyen szép idő van, sétáljanak, élvezzék az erdőt, az őszi napsütést, amíg lehet!