Aztán letette a poharat, majd gratulált Ákosnak, aki épp tejfakasztó bulit tartott. Vagy negyed órát üldögélt még velünk. Kapargatta a pult szélét, bambult, arcán azzal a hideg mosollyal, amit a felesége, Éva néni temetése óta nap mint nap láttunk rajta. Aztán egyszer csak felállt, belebújt a kabátjába, megkötötte a sálát, és nevetgélve elbúcsúzott tőlünk.

István szerethető ember volt. Nemkülönben Éva néni. A kerítésük előtti lócán üldögéltek naphosszat. Intettek a bicikliző falubelieknek, érdeklődtek hogylétük felől. Nevetgéltek. Téli estéken meghitt sétákat tettek a községben. Öröm volt nézni őket. Gyerekük nem volt, hozzátartozóik már régen elmentek. Egymásnak éltek. Úgy tűnt, nekik sikerült békében, méltósággal és boldogan megöregedni.

Éva nénit két hónap alatt vitte el a rák. A hasnyálmirigyére nőtt a daganat. Még fel se tűnt, hogy üres a lóca, már el is temettük. Sokan álltuk körül a sírt. A pap beszéde közben Istvánnak felfelé görbült a szája. Megborzongtunk ettől a furcsa arckifejezéstől.

István egy darabig egyedül járta a település utcáit, ám hamarosan más elfoglaltsággal váltotta fel a megszokottat. Beült közénk a Csengőbe, törzsvendég lett. Nem azért, hogy lerészegedjen. Ha nem unszoljuk annyit, nem is ivott volna. Amikor kérdeztünk tőle valamit, készségesen és jó kedéllyel válaszolt, de olyan egyszer se történt, hogy beleszólt volna a beszélgetésünkbe. Inkább hallgatott.

Éva néniről sem beszélt. Mi pedig nem firtattuk a dolgot. Hamis mosolya mindannyiunkból kellemetlen érzéseket váltott ki, mégis, meggyőztük magunkat, hogy minden rendben van. Hiszen amikor megszólítottuk, régről ismert háborítatlan modorával fordult felénk az utcán, a boltban, és több mint egy éve már itt, a Csengőben is.

Azt mondták a mentősök, két napja történt. Ezért is gondoljuk, hogy miután hazaért, egyenesen a fészerbe ment. Bent nem volt lámpa, ezért elképzelhető, hogy István a házban csinálta meg a hurkot. Vagy már korábban megtette a szükséges előkészületeket. Emlékszem, másnap, amikor ismét összegyűltünk a Csengőben, kérdezte is az egyikünk: István hol van? Majd jön, feleltem. És arra gondoltam, milyen megnyugtató, hogy a jó embereket sem kíméli az élet, de őket legalább nem töri meg.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.