Reggelente általában egy népszerű pékségben kezdem a napot, általában mindig friss, meleg árukat kínálnak elérhető áron. Mivel általában biciklivel indulok neki a napnak, a pékség előtt található tárolóba helyezem a vasparipát, és teszem rá a biztonságot jelentő láncokat – tudom, hogy csak öt perc, de Debrecenben fél percre sem meri szabadon hagyni az ember a mozdítható járművet.

Minap reggel a pékáru mellett mást is lett volna lehetőségem vásárolni.

Néni csücsült egy fát körbekerítő padka szélén, néhány szép virágcsokorral a kezében, a többi egy dobozban volt. Nem sok, de szépek, természetesek. „Elnézést!”, „Bocsánat!” vagy „Kérem!” szavakkal szólítgatta meg az arra járókat, leginkább férfiakat, azt hitte, még mindig divat virágot vinni az otthon serénykedő feleségeknek.

Otthonkában volt a néni – nagymamámra emlékeztetett –, csupa kedvesség, remény látszott a tekintetében. Ám harmadnapra már csak csalódottság és fáradtság maradt. Utána nem is láttam többet. A pékségben dolgozókat kérdeztem, hogy vajon hová tűnhetett, ismerik-e. Az eladó hölgy mosolyogva mondta, hogy minden nap itt volt, leginkább délelőtt. A saját kis kertjéből szedte össze az eladásra szánt virágokat, amelyeket ő maga rendezett csokrokba. Talán már elfogytak…

Volt valami szomorú és tiszteletteljes az egészben. Szomorú, mert egy nyugdíjas néni arra kényszerül, hogy szeretett virágait lenyesse és idegeneknek árulja nyugdíja kiegészítése céljából. Tiszteletteljes, mert a néni minden nap – amíg volt áruja – felkelt, levágta a virágait, kiment az utcára, hogy segítsen magán, talán kicsit másokon is, akik vettek tőle virágot, mert szükségük volt rá, hogy segítsenek neki.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!