A Nagy Testvér egyre több mindent lát

Tavaly ősszel a magyar sajtót is bejárta az a sokkoló videóriport, amely bemutatja, hol tart Kína az állampolgárai totális megfigyelésében. Kétszázmillió kamera, újfajta arcfelismerő szoftverek, mesterséges intelligencia és a tervek szerint 2020-tól már az úgynevezett társadalmi kreditrendszer is segíteni fogja az államot a számára veszélyesnek ítélt elemek kontrollálásában. Talán elmondható, hogy sosem voltunk még közelebb ahhoz, hogy megvalósuljon az 1984 disztópiája. Magyarország itt még szerencsére nem tart, bár annak már láthattuk jeleit, hogy a nagyobb szintű állampolgári megfigyelés szándéka megvan a kormányban.

A komoly diplomáciai feszültségeket okozó amerikai lehallgatási botrány, a Cambrige Analytica beavatkozása az amerikai elnökválasztásba, vagy akár az LG hallgatózó tévéi is arról tanúskodnak, hogy az államok és a nagy cégek világszerte „kémkedhetnek” az állampolgárok, vagy a cégek szemszögéből nézve a fogyasztók személyes adatai után. Ezt a folyamatot pedig egyre jobban megkönnyíti számukra a technológiai fejlődés mellett a közösségimédia-használat elterjedése. Az állambiztonságra vagy a hirdetések fogyasztói igényekre szabására hivatkozás egyre inkább felülírja a magánszféra védelmét. Történnek persze válaszlépések is, mint a 2018-ban életbe lépett GDPR szabályozás, amely uniós szinten védi a személyes adatokat.

Láthatjuk ugyanakkor, hogy az információbiztonság egyre inkább egy globálisan is mindenkit érintő kérdéskörré válik. Ennek a cikknek az írása közben jelent meg például a hír 773 millió e-mail cím kiszivárgásáról. A fentiekhez képest meglepő, hogy még mindig rengetegen vannak, akik nincsenek tisztában az információvédelem fontosságával. A YouGov felmérése szerint például a magyar internetezők mindössze tizenhárom százaléka használ erős jelszavakat. A debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ és a Goethe Intézet vasárnapig látható Global Control and Censorship kiállítása remek lehetőséget kínál a téma iránti figyelem felkeltésére.

A „kiszivárgó” kiállítás

Az eredetileg a németországi ZKM Karlsruhéban megrendezett kiállítás Európa több nagyvárosát megjárta már, Magyarországon először Debrecenben volt látható. A tárlat a szó minden értelmében nemzetközi: egyrészt a világ minden tájáról érkező művészeti alkotások, másrészt azok témája miatt. Élő webkamera képeket nézhetünk a Föld legkülönbözőbb városaiból, de azt is elolvashatjuk, hogy egy-egy keresőszóra milyen találatokat hoz ki a Google Törökországban, és ehhez képest hogyan fest ugyanez az oroszoknál.

A kiállítás kiemelt témája az érzékeny adatok szivárogtatása, ezért nem meglepő, hogy a tárlat kilép a saját teréből. Habár hivatalosan az épület második emeletén kapott helyet, már az odavezető lépcsőn elkezdődik: a titkosszolgálatok által használt kódnevek Bernhard Serexhe német művészettörténész által kifigurázott verzióin taposhat a látogató minden egyes lépcsőfokon.

A kiállítás érezhetően a sokkhatásra építve próbálja felhívni a látogatók figyelmét az információbiztonság és az információszabadság témáira. Alig néhány teremből áll, körülbelül fél óra alatt körbejárható úgy, hogy mindent alaposan megfigyelünk – mint ahogy minket is megfigyelnek. A biztonsági kamerák minden falon, minden sarokban ott vannak, több teremben is vannak olyan képernyők, ahol saját magunkat láthatjuk viszont az élőképen. Mivel egy múzeumról van szó, sokszor azt sem lehet eldönteni, hogy egy-egy kamera biztonsági okokból lett kihelyezve, vagy csak a kiállítás részét képezi.

Az ember, aki segíti magát megfigyelni

A dinamikusság a legtöbb kiállított műalkotásra jellemző, ez talán a kínai aaajiao (a nevét szándékosan kisbetűvel írja) GFWlist című alkotása esetében a legszembeötlőbb. A „GFW” a „Great Firewall ~ Nagy Tűzfal” rövidítése, és a kínai internetes cenzúrára utal. A GFWlist egy fekete monolit, amely folyamatosan nyomtatja a Kínában elérhetetlenné tett domaineket. Két alkalommal, a megnyitón és a finisszázs hetében volt szerencsém bejárni a tárlatot, így a saját szememmel láthattam, hogy másfél hónap után méterekkel hosszabb tekercs lógott ki a gépből, mint amikor először ott jártam.

Az információval való rendelkezés, az a fölött való hatalom gyakorlása nem csak az adatok visszatartását, hanem azok folyamatos gyűjtését is jelenti. Ezért nem véletlen, hogy a GFWlist után az alkotások sorában Hasan Elahi sztéléi következtek. Elahi egy bangladesi származású amerikai képzőművész, akit 2001. szeptember 11-e után az FBI több alkalommal is kihallgatott, felkerült azon személyek listájára, akiket a titkosszolgálatok folyamatosan megfigyelnek. Elahi erre a mindennapjai nyilvánossá tételével reagált. Évek óta dokumentálja szinte minden mozdulatát, hogy hol járt, mit evett, vagy hogy melyik vécét használta. Ezeket a fotókat és más adatokat a honlapján teszi közzé. Hasan célja ezzel egyrészt az, hogy megmutassa a hatóságoknak, hogy nincs mit titkolnia. Másrészt hogy felhívja az emberek figyelmét: ha mindenki hozzá hasonlóan dokumentálná az életét, a hatóságok nem lennének képesek egy ekkora adathalmazból kiválogatni a számukra hasznosítható információkat. Elahi kiállított sztéléi több ezer ilyen, általa készített fotóból állnak.

Putyin már Debrecenben – egyelőre csak a vásznon

A kiállítás legszürreálisabb része egy terem, ahol a falra vetítve láthatjuk, hogyan működik a putyini és az erdogani propaganda, és hogyan támogatja ezeket egy magát liberális elveket vallónak mutató multicég. Megnézhetjük ugyanis, hogy ugyanazokra a témákra rákeresve a Google teljesen más találatokat jelenít meg attól függően, hogy melyik országban használjuk a programot. És hogy miért szürreális ez? Mert a kiállítás ezen a ponton erősen kritizálja az Orbán-kormánnyal hagyományosan jó viszonyt ápoló országok vezetőit. Hol a megszállt Krím-félsziget, hol Putyin, hol Erdogan képe villan fel a vásznon, így a látogató akaratlanul is összekapcsolja a két vezetőt a kiállítás alaptémájával, az információs diktatúrával. Mindez abban a városban, ahol az egyetem nemrég díszpolgári címmel tüntette ki Vlagyimir Putyint, valamint ahol most is lázasan találgatják: az idei magyarországi látogatásán tiszteletét teszi-e végre a cívisvárosban.

Az egész Global Control and Censorship kiállítás Debrecenbe költöztetését körbelengi valami szürreális érzés. Az eddigieken kívül elég csak annyit említeni, hogy Debrecenben – ahogy a vidéki városok többségében – független média gyakorlatilag nem létezik. A legutóbbi tüntetésről beszámoló Dehír például elintézte öt mondattal a többszáz fős demonstrációt, még a felszólalók nevét sem említve, sem azt, hogy miért pont az ő székházuk előtt zárult az esemény. Az elképesztően sok belvárosi térfigyelőkamera elől pedig jó eséllyel még egy macska sem tudna elrejtőzni, nemhogy a város polgárai. Aki itt éli a mindennapjait, a kiállítás megtekintése után valószínűleg értetlenkedve sétál ki a MODEM épületéből: vajon hogy kerülhetett ez ide? Pont ez a szürrealitás az, ami miatt mindenkinek tudom ajánlani, hogy pattanjon vonatra, buszra vagy villamosra, és nézze meg a tárlatot az utolsó, vasárnapi kiállítási napon.