Bizonyára nem lóháton, hanem villamossal jönnénk a Pálmáig vagy a fürdő bejáratáig. Elsétálnánk a ragyogó őszi napsütésben mondjuk először Hotel Nagyerdő (azelőtt Kohász Üdülő) előtt jobbra. Az üdülő utáni erdőterület úgy néz ki, amilyen az ő idejében is lehetett. Őspark, természetes erdő, éli a maga életét, ami rendben van is így. Talán nem is kellene parkot csinálni belőle. Nincsenek lerakott szemétkupacok, hajléktalanok sem tanyáznak a lombok alatt. (Kijjebb menekültek, Pallag felé, mióta bűncselekmény lett a közterületen élés, bár debreceni vegzálásukról nemigen jöttek hírek.)

Az Ötholdas Pagony játszótér örvendetesen jó állapotban van, és még így, egy átlagos hétköznap délután is gyerekzsivajtól hangos. Az ifjú leventék éppen egy vár bevételével vannak elfoglalva, derék vitézünk legnagyobb megelégedésére. Legfeljebb a Nagyerdei Körút felől érkező családok hiányolják, hogy még mindig nincs egy zebra felfestve az azoldali bejárat előtt.

Visszafelé haladva észrevehetjük, hogy a Műjégpálya felirat még mindig ott virít, noha évek óta nincs ott semmi. Kicsit nosztalgiázhatunk a Rózsakert (lánykori nevén VAOSZ) vendéglő hűlt helyét látván, milyen remek konyhája volt annak idején! A terület most az állatkerté, de nem gyomos, rendben van, és nyilván előbb-utóbb a négylábú vagy szárnyas lakók birtokba is veszik.

Óbesterünk elcsodálkozna, mi lett a csónakázó tó, a lepusztult „Új Vigadó” és a régi stadion helyén. Bizonyára megbámulná a szökőkutat, de nem tudná, mit keres az az otromba fémbódé előtte. Megmagyaráznánk, hogy az bizony a ködszínház nevű csoda vetítő fülkéje. Hogy mi abban a színház, hogy a szökőkút vízcseppjeire laterna magica-val (az ő korában még így hívták volna) töredezett képeket vetítenek, ugyanúgy nem értené, hogy mi sem. Sajnos hiába jön a tél, itt sem lehetne korcsolyázni, csak a város túlsó végében. Aztán edzőcipőt húznánk, futnánk egy kört a Nagyerdei Stadion körüli futópályán. Igaz, azt ígérték, hogy nem fog az épület a fák koronája fölé érni, de valahogy mégis így sikeredett. Nem baj, gyönyörűen mutatnak a sárguló-vörösödő lombok a magasból, és a megújult Víztorony esti kivilágítása is pompás látvány.

Tovább sétálva a Pallagi úton, megbámulná, micsoda építkezés folyik a strandfürdő területén. Az emelődaruk, égbenyúló állványzatok és nagyon nem oda illő betonfalak láttán nehezen tudnánk megmagyarázni neki, hogy itt bizony nem gyárüzem épül, hanem strand a debreceni családoknak, mégpedig minden luxussal, ami csak elképzelhető. Legalábbis azoknak, akik meg tudják majd fizetni. – Már miért ne tudnák? – csodálkozna derék ezredesünk, hiszen ő úgy olvasta, hogy minden családnak ma sokmilliós megtakarításai vannak. Magyarázat helyett inkább meginnánk egy korsó sört a Víztorony büféjében, hogy a kis pihenő után tovább élvezzük egykori kedvence, az őszi Nagyerdő csodáit.