– No és mi történt Komócsinnal 23-a után?

– Eltűnt, aztán később, amikor már nem volt mitől tartani, Pestről mint „ellenálló” jött elő. Gyakran mosolyogtam az elmúlt évtizedekben, amikor az újságban arról olvastam, hogy ez is meg az is hogyan védte a debreceni pártházat. Fel is írtam magamnak ezt a hosszas ellenálló névsort. Pedig hát… kérem, a pártházat Debrecenben az égvilágon senki nem védte. Még egy altiszt sem volt ott. Fiókok tárva-nyitva, némelyikben még a szolgálati fegyver is ott volt. Hát ennyien védték…

– Tehát könnyen be tudtak oda jutni?

– Aki csak akart, bejuthatott. A végén már mi, a Forradalmi Bizottmány állítottunk őrséget, nehogy nagy kár essék…

– Itt tehát semmiféle ostroma nem volt a pártháznak?

– Ostroma?! Még csak szidalmak sem hangzottak el. Mert nem volt kire.

– A párt emberei ezek szerint mind eltűntek.

– Egyre emlékszem, bizonyos Tóth Mihályra. Ő egyszerűen odajött a Forradalmi Bizottmány ülésére, s mint „pártbizalmi”, automatikusan jelen akart lenni. Nem kis nehézségbe került, míg kiküldtük őt az előszobába.

– Amiről eddig beszéltünk, azok már a későbbi napok fejleményei. Kérem, mondja el, mi történt Debrecenben október 23-án!

– Reggel 9 után az egyetemi ifjúság a tanárokkal zárt sorokban elindult a város irányába. Jelszavakat kiabáltak: .,Ruszkik haza!”, ,.Mi van az uránérccel?”, ,,Többpártrendszert!”, meg hasonlókat. Egészen a Kossuth szoborig jöttek. Itt hallottuk, hogy Piros belügyminiszter a rádióban bejelentette: nem engedélyezi a Budapesten délutánra hirdetett felvonulást. A tömeg közben ennek ellenére egyre nőtt, és amikor úgy egy óra múlva a rádió bemondta, hogy mégis engedélyezik, az már igazán olaj volt a tűzre, és elindultunk a pártbizottság felé.

– Ki szervezte a tüntetést? Miből lehetett tudni, hogy október 23-án egyszerre lesz Pesten, Debrecenben s szerte az országban felvonulás?

– Tudomásom szerint Szeged indította el. Péntek este az egyetemen tárgyalt 2-3 szegedi egyetemi hallgató, s megbeszélték: ha másnapig nem rendeződnek a követelések, akkor az ifjúság felvonul. Innen tán ketten tovább utaztak Miskolcra, de egy itt maradt, mert emlékszem: ő is beszélt a pártszékház előtt. Bement egy küldöttség, s vagy két órán át tárgyalt. Én a Déri
Múzeumnál álltam s végig a Füvészkert utcai iskola kisdiákjainak ütemes kiabálását hallottuk: „Míg a muszka itt lapul, magyar diák nem tanul”. Aztán egyszerre csak füstre lettünk figyelmesek. A „kiskölykök” az orosz könyveket kezdték égetni, a pártház előtt pedig lelkesítő beszédek hangzottak el, s ha jól emlékszem, Görbe János, a színész szavalt. Akkor kijött a delegáció, és nagy ováció fogadta, amikor közreadták: a szabad sajtó megszületett. Irány a nyomda!

– Az ugye akkor a Bika mellett, a Bajcsy-Zsilinszky utcában volt.

– Igen, ott. A nyomdában előbb vonakodtak kinyomni a programpontokat, végül mégis megtették. Aztán ipari tanulók szerszámokat hoztak, és ezekkel leszedték a nyomda emeleti részénél lévő hatalmas vörös csillagot. Innen a városi tanácsházára, majd a MÁV igazgatóságra ment a tömeg, s onnan is leverték a csillagokat.

– A rendőrség nem avatkozott közbe?

– Nem, de mivel híre jött annak, hogy néhány egyetemistát letartóztattak, a tömeg elindult kiszabadításukra a rendőrséghez. A rendőrség teljesen korrekt volt: egy kis küldöttségnek megmutatták, hogy nincs letartóztatva senki sem. Kezdett megnyugodni a tömeg, amikor valaki elkiáltotta magát: „kiszabadítani a politikai foglyokat!” A rendőrségtől egészen a Vörös Hadsereg utca sarkáig hullámzott az emberáradat. Estére járt az idő, már sötétedett. Ekkor dördült el a sortűz.

– Kik lőttek?

– Az ávósok.

– Tudatosan néhány hangadóra?

– Nem. Csak úgy bele a tömegbe. Véletlenszerűen. Három halott volt és egy csomó sebesült. Ettől aztán teljes lett a pánik, de szerencsére újabb összecsapás már nem volt.

– Úgy tudom, néhány nappal később a halottak temetésén hatalmas tömeg volt jelen.

– Igen, így volt. Koczogh Ákos tartotta a beszédet. Neki ezért aztán mennie kellett a debreceni egyetemről. Nemzeti színű zászlókkal voltak letakarva a koporsók. A halottakat a díszsírba temették. Én azonban nem lehettem kint a köztemetőben, mert ekkor már a Forradalmi Bizottmány elnöke voltam, és bentről kellett irányítanom.

– Hogyan lett az addig passzív szerepló levéltáros október 25-én egyszeriben a Forradalmi Bizottmány elnöke?

– 23-a utána párt látta, hogy baj van, de persze ezt a lovat is meg akarta nyergelni. Az üzemekben és a hivatalokban gyűléseket tartottak, hogy küldjenek küldötteket a városháza tanácstermébe, a forradalmi bizottmány megválasztására. Már a bélyegzőjét is elkészítették. Én akkor éppen a városházán tartózkodtam, amikor a választás folyt. Ménes Jánost, a városi tanácselnököt akarták megválasztani, akinek orosz származású felesége volt, s később az is kiderült róla, hogy a szovjet hadsereg ezredese. De akkor egy mérnök tanárember, aki korábban a gimnáziumban tanítványom volt, engem ajánlott.

– Honnan ismerték Önt a városban?

– Tudták rólam, hogy korábban zsilinszkysta, majd kisgazdapárti voltam. Azt is tudták, hogy mindig a békés megoldás híve vagyok, legyen a terror akár jobb-, akár baloldali. Így megválasztottak a háromtagú elnökségbe. A politikai és a közigazgatási feladatok voltak az enyémek, Csorba László lett a katonai vezető. A harmadik tagunk, Nagy Gábor munkás volt a Járműjavítóból. Ő november 4. után rögtön ki is ment Amerikába.

– Mi volt a bizottmány feladata?

– A legfontosabb, hogy fenntartsuk á rendet. Ez olyannyira sikerült, hogy a Forradalmi Bizottmány megalakulása után egészen november 4-ig itt semmilyen erőszakos cselekmény nem történt. A katonai bírósági tárgyaláson ezt a javunkra is írták. Mert persze nagy körültekintéssel kellett fellépni, hiszen mindig akadnak forrófejűek. Feladatunk volt, hogy
Ménes János városi és Tatár Kiss Lajos megyei tanácselnöknek védőőrizetet biztosítsunk. Mindketten el is ismerték ezeket az „érdemeimet” a bírósági tárgyaláson.

– Hogyan élte meg november 4-ét?

– A tíz nap alatt végig a városházán, majd később, mikor átköltöztünk, a megyeházán voltam. November 4-én reggel 9-re Budapestre kellett volna mennem kibővített minisztertanácsi ülésre. Ezért 3-án éjjel – először a tíz nap során – hazamentem aludni. öt órakor kellett volna felkelnem, de a szovjet ágyúszó nem sokkal négy után ébresztett. Biztos voltam benne, mi történhetett, de azért elindultam a megyeháza felé. Egy vasutassal találkoztam, aki épp a pályaudvar felől jött. „Itt vannak az oroszok! Szedik össze az embereket” – mondta, s ekkor világossá vált előttem, hogy mindennek vége.

– Mit csinált?

– Egy időre, míg az első, a legvadabb hullám el nem múlt, „illegalitásba” vonultam. De még két dolgot mindenképpen meg szeretnék jegyezni. Az egyik: mindig azt mondták, hogy azért kellett beavatkozni a Szovjetuniónak – még a tárgyalásomon is ez volt az érv -, mert november
4-én hajnalban Debrecenben is 150 embert akartunk a Piac utcai fákra felakasztani. Hogy ez mekkora képtelenség, azt nem részletezem, de egy biztos: 4-én hajnalra az őrizetben lévők száma sem érte el az ötvenet… És azok is – főleg ávósok, a Bika igazgatója meg az említett két tanácselnök – védőőrizetben voltak. A másik fontos tény, a másik lényeges történelmi dokumentum: november 4-én hajnalban a szovjetek a városháza előtt vonultak fel, s lőtték ki a tölgyfaajtót és az egyik oszlopot. Nem tudták tehát, hogy a Forradalmi Bizottmány már három napja átköltözött a megyeházába… . Innen is látszik, hogy már 3-4 nappal azelőtt elhatározták
ezt a lépést ..

– Mi lett az ön sorsa?

– Kivártam a legbizonytalanabb napokat, aztán önként jelentkeztem a szovjet parancsnokságon. A bírósági tárgyalásom úgy kezdődött, hogy rám halálos ítéletet kért ügyész. A tanúvallomásokból – Ménes, Tatár, Kiss és mások is a védelmemre keltek – azonban kiderült ha nem is a teljes igazság, de az igen, hogy Debrecenben – és ez jelentős mértékben a Forradalmi Bizottmánynak volt köszönhető – nem volt vérengzés, még csak különösebb kilengés sem. ,,Kollektív felelősség terheli” – ez volt végül az indoklásban. 1959-ben szabadultam Márianosztráról..

Ez az írás harminc éve, 1989. október 19-én jelent meg az ÚTON című debreceni hetilapban. Szerzője Dombrovszky Ádám újságíró, az ÚTON-t alapítók egyike.

A Debreciner, tisztelegve az egykori „önálló társadalmi és politikai hetilap” teljesítménye előtt, folyamatosan fogja szemlézni a három évtizeddel ezelőtt megjelent cikkeket, az ÚTON segítségével idézi fel a város és a régió rendszervál(tozta)tásának történetét.

Az ÚTON alapító főszerkesztője, Görömbölyi László egy interjúban itt idézi fel az egykori lapindítás történtét.