„Hull a hó és hózik, Micimackó fázik” – énekelhetné magában ez a bringa télen, félig-meddig fehér lepellel beborítva. Akkor is lefotóztam, arra jártamban, majd tavasszal is feltűnt, akkor már zöld dzsungellel körbeszőve, és katt, katt, lőttem a képeket – este és nappal is.

Egy bicikli akkor él igazán, ha fut, rohan, de legalábbis gurul. Ez a járgány azonban főleg alszik, mint József Attila Altatójában a villamos, amely néha azért „álmában csönget egy picit” – s másnap ismét zakatol. Ez a cajga még azt se. Hang nélkül, csendben, ám valahogy rám mégis élőlényként hatva várja ott kikötve, hogy megint száguldhasson – mint a magyar szabad akarat, de ezt hagyjuk most.. Látszólag ugyanabban a pózban, hónapok óta.

Úgy tűnt, hogy nem ette meg teljesen a rozsda, csak itt-ott kapott bele a csengőbe, a felnibe. Ám még menthető lenne. Korához, életkörülményeihez képest egészen jól tartja magát őkelme. Még küzd. Akar élni. Ráadásul minden testrészében teljesen. Tolvaj kezek nem amputálták le róla a kerekeit, nyergét, s nem bolygatták meg másként sem éber álmát, ami minimum meglepő manapság. A mögötte lévő szintén lekötött kerékpárt már láttam megmozdítani, őt azonban nemigen. A lánc ugyanolyan eséssel fonja át derekát, mint hetekkel előtte.

Ember nem nagyon, csak a természet barátkozik vele különböző formáiban megjelenve előtte. Futottak még kategória lenne? Hátha nem! S szalad még egyszer legalább ez a bringa!