Fórum előtti tér, estefelé, ki-ki nyugalomban. „Feketén bólingat az eperfa lombja..” Azaz nem. Semmi sem bólingat, mivel a dús, zöld lomb ezen a részen elég ritka, a kő pedig nem mozog, maximum, ha fellazul és belebotlunk. Idősebb fazon reklámtáskával markában, mozgószatyros piacot tart az arra járkálóknak. Nem igazán bizalomgerjesztő a külseje, ám erőszakosnak sem mondanám. Inkább eltökélt. Valahogyan bevételt kell generálni még ma, s nem szimpla kéregetésből, hanem adni valamit a pénzért cserébe.

Odamegy ehhez-ahhoz, kínálja portékáját. A legtöbben elhajtják, én megállok. Remény csillan szemében. „Van száraztésztám is. Pörkölthöz” – ajánlja áruját, miután mindenféle színű és állagú almáit már, úgy véli, rám sózta. Azzal, hogy nem mondtam kategorikus nemet, az üzlet szerinte megköttetett. Még kezet sem kellett adni rá, szemem érdeklődő villanását hiteles aláírásnak vette.

„300 forint egy zacskóval, de vegyen kettőt 500-ért!”

Nekem egy elég, az is sok. Sok haszna nem lesz nálam, hiszen látom, emberi fogyasztásra már csak nagy jó indulattal alkalmas, állataim pedig nincsenek. Mégsem érzem azt, hogy visszakoznom kéne. Ez van, férges almát viszek haza. Nem alamizsnát adok, a méltósága így megmarad, mivel bizniszelünk, de azért túlzásba ne vigyük, messze még a hónap vége. Sőt az eleje is. Minden messze van..

Saját hülyeségem csapdájába kerültem, már látom. Döntenem kell, mint tették a szavazók. Az övékét nem tisztem kommentálni, én viszont már csak rosszul jöhettem ki ebből: egy 200-as, két 5 forintos és egy 1000-es lapult a tárcámban. Felvetem neki a felesleges kérdést: „Tud visszaadni?” Persze, hogy nem, de mutatja is, feneketlen zsebébe túr, mindent megmarkol, s elém tárja. Jó, ha 300 pénznyi apró csörög kérges tenyerén.

Alkudni nem illő egy ilyen emberrel. Ha már belementem, nem csinálok segget a számból, de most én tényleg 1000 forintért fogok megvásárolni egy zacskó rothadt almát? Eldöntöttem ugyanis, hogy azt a halom fémpénzt nem fogom elkérni tőle.

A fogam szívom, mert tudom, ő nem látja rajtam, neki én egy úr vagyok, egy Krőzus, de valójában nekem se mindegy, mennyi az annyi. Majd, ha polgármester leszek, esetleg máshogy alakul, de addig.. Ránézek. Ő már elszánta magát rá, hogy kap, amennyit kap. Várja a nem egészen háromszáz csörgését. Érzi, kezébe belesimul a papír.. Nagyot néz, nagyon köszöni. Tovább megy. Van még almája, tésztája, talán még döglött egere is.

Ismét bebizonyítottam, hogy üzleti érzékem semmi. Megint palira vettek. Mégsem vagyok szomorú. Állok egy csomag apró szemű, girhes almával kezemben.