Vízvezeték-szerelőként annak idején elég jó hírű szakember volt. Ma már sehová nem kell, mert remeg a keze, büdös és folyton köhög, de úgy, mint aki perceken belül cafatokban fogja kiköpni a tüdejét.

Mégis, Misi állandóan jár-kel, sohasem látni tétlenül. Mintha elfoglalt lenne, mindig van nála egy szerszám, egy újság, egy flakon bor vagy valami. Beszélgetni nem ér rá. A kérdésekre csak ímmel-ámmal válaszol. Pedig hányszor érdeklődtek már a boltban, hogy te, Misi, mindennap ezt eszed? Mire ő csak annyit felelt, hogy igen. Aztán már szedte is a lábát. Két-három kifli, tejföllel. Évek óta ezen él. Meg boron, töméntelen mennyiségű tablettás boron.

Csak akkor vesz be valami mást, ha az anyja, Juli néni, megszánja. Az öregasszony havonta egyszer-kétszer biciklire ül, a csomagtartóra ételhordókat gumipókozik, és a falu másik végéből Misihez kerekezik. Ha a fia nincs otthon, az udvaron megvárja. Nem meri csak úgy ott hagyni az ételhordót a kerítésre akasztva, ahogy egyébként a faluban szokás. Misi portáján rengeteg a macska, bevették magukat az egymásra dobált vedrek, műanyag- és fémhulladékok zegzugaiba. Félő, lecsapnának a kajára. Miközben várakozik, az asszony próbálja elkergetni őket. Amikor Misi hazaér, hidegen üdvözlik egymást. Bemennek a házba. Hallani, ahogy Juli néni kiabál. Apáddal jól elbasztunk téged, a keresztapád génjei, ilyeneket ordít. Aztán csend. Negyed óra múlva Juli néni kijön, az üres ételhordókat kapkodva gumipókozza vissza a csomagtartóra. Becsapja maga után a kaput.

Misi anyja testvérétől, a keresztapjától örökölte ezt a házat. Az is így élt. Ittasan, köhögve és csendben. Napról napra. Nem voltak barátai, szégyellték a rokonai, de őt mindez nem érdekelte. Arra koncentrált, hogy minél előbb túl legyen ezen az egészen. Pedig nem történt vele semmi tragédia. Csak ilyen volt a természete. Álmában állt meg a szíve. Negyvenöt éves korában. Arra bezzeg volt esze, hogy végrendeletet írjon, hőbörgött Juli. Misi szinte azonnal beköltözött a rá hagyott házba. Egyre piszkosabb lett. Egyre zárkózottabb. Mindenki szánja miatta Juli nénit, hiszen mekkora szerencsétlenség ez neki. Egyedül kellett felnevelnie ezt a semmirekellőt, a férje még Misi születése előtt meghalt. A gyerekből meg ez lett.

Más baj nincs vele. Misi nem kötözködik, nem lop. Az anyjával való viszonyát leszámítva nincsenek konfliktusai. A légynek sem tudna ártani, szokták mondani a szomszédai, akik néha látják, ahogy leguggol ahhoz a rengeteg macskához, simogatja őket. Azok meg dorombolnak neki. Fél órákat is eltölt közöttük, mindegyiket a kezébe veszi. De ilyenkor sem szól semmit, nem gügyög az állatoknak. Ő ilyen, így kell elfogadni. Mint a keresztapját, emlékeznek vissza. Az is csak úgy átesett az életen.

Addig meg majd lesz valahogy.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.