Munkából rohanva pattanok az autóba, a férjem vezet. Fél óra az út a házig, amit látni szeretnénk. Fél óra nem elég, nem tudok kiszakadni a dolgos gondolataimból. Bekanyarodunk az utcába, meglátom a házat, gyönyörű. Magam sem gondoltam, hogy ezen a napsütötte, meleg őszi napon ennek a háznak a látványa fogja magával ragadni a figyelmem.

Jól látszik, hogy a régi kis kockaházat centiméterről centiméterre gondosan felújították, csak a legteteje tanúskodik a múltról. A tulaj, mint meséli, szintén itt találta meg a nyugalmat, csakhogy másképp alakult az élete, így megválna szeretett otthonától. Ez a szeretet érződik akkor is, mikor belépünk az ajtón. A csempe, a padló és a falak színei szépen harmonizálnak. Végig járjuk a helyiségeket, a gyönyörű cserépkályhában már ropog a tűz. Nincs egy repedés, egy kifogásolható sarok, tátott szájjal haladnánk, ha nem látna a tulaj.

Aztán a kellemes séta, és néhány kósza gondolat után – hogy mit és hogyan rendeznénk be -, jöhetnek újra a piszkos anyagiak. Halljuk az összeget, s ekkor össze is törik belül az a kicsi gombóc, amit az izgatottság formált. Sokszor tört már, így egyre-egyre kisebb. Az igazság az, hogy már inkább tartunk tőle. Már inkább elutasítanánk, hogy újra érezzük, de feladni még nem tudtuk.

Még állunk pár percet, de ekkor már tudjuk, hogy ide sem jövünk többet, nem lesz több alku, mert amit kérnek, az fájdalmasan reális. Mi viszont nem tudjuk megadni sem most, sem később. Még mondanánk, hogy ha nagyon nem kelne el a ház, akkor keressen minket, de tudjuk, hogy ezt kimondani a legnagyobb ostobaság lenne, így nem tesszük. Helyette mindent köszönünk, és biztosítjuk, hogy keresni fogjuk a döntéssel, amit kimondani most még nem merünk, és talán nem is akarunk.

Még hagyni szeretnénk időt a csodának, csak néhány napot. Visszafelé jön újra az elégedetlenkedés: hogy milyen jó lenne és miért nem lehet. Aztán a csönd marad, de szétfeszít legbelül. Mert nem értjük, mikor és hogyan dől el, hogy kinek mi jár és mit tehet. Hogy miért nem eredményes, miközben nagyon szeretnénk és mindent megteszünk. Hol az a választóvonal, aminek a határát létrával sem érjük el? Vagy be kellene érni, fel kellene adni, elégedettnek lenni azzal, ami van? És mégis, azt hogy lehet? Élet marad az, feladás után is?

Itthon vagyunk, nem beszélünk, dolgunkba temetkezünk újra. Már minden szó elhangzott, már minden eshetőség, tudjuk a legrosszabbat is. Holnap új nap kel fel, munkába indulunk és elterelődnek a gondolatok. Mennek szépen a napok, ahogy eddig is, változatlanul. Örülünk újra a kis dolgoknak, mert tudjuk, hogy másnak meg éppen az elérhetetlen, ami nekünk megadatott.

Csak az a csönd, az az üresség ne lenne. Vágyak és álmok, amik nem hagyják nyugodni az embert. Levenni a polcról azt, amit a létráról elérünk, aztán elindulni lefelé. Újra visszamenni érte, ha elfogyott, amit levittünk, s ha végképp elfogy minden, csak ülni a sarkánál a palackba zárt csönddel.

(folytatása következik)