Mindenhol a győri polgármesterről hallani, olvasni, sőt már egy angol kifejezés is örök emléket állít példamutató szórakozásának. Egy ismerősöm mondta, hogy nem irigyli a családját, amit ezért el kell viselniük.

Az önkormányzati választások napján mégis erőt vett magán a győri pár, és bizony közösen, mosolyogva dobták be voksukat az urnába. Persze, mindenféle mémekkel tovább lépünk ezen is, meg azzal magyarázhatjuk, hogy hát ilyenkor mutatni kell, hogy minden oké. És éppen ezzel van a baj. A képmutatással. Azzal, hogy mutatni KELL: minden rendben van. De hát mégis hogyan lenne minden rendben, mégis hogyan várhatja el bárki a feleségtől, hogy egy ilyen kaliberű botrány után mosolyogva kísérje el hites férjét szavazni?

Mert ugye ez mit közöl mégis.. Hát azt, hogy kifele mindenképpen mást kell hinteni az emberek szemébe, mint ami a valóság, azt ugyanis nem tudhatják meg, azt ciki felvállalni. Nem értem, miért nem lehet valaki eléggé bátor ahhoz, hogy azt mondja, én nem fogok színészkedni ország, világ előtt! És nem, ez a viselkedés nem kizárólag a politikusokra jellemző, hanem az úgymond hétköznapi, halandó párokra is. Ciki a válás, ciki vállalni, hogy már nem megy tovább, ciki azt mondani, másra vágynak a felek, ciki azt mondani, ezt bizony elrontottuk. De nem ciki a hamis mosoly, a hamis ölelés, a hamis családi fotó. Nem ciki a kamerákba mosolyogni azok után, hogy a mellettem álló miként járatta le tulajdonképpen az egész családot.

A képmutatás továbbra is menő és bevett szokás. Nem csak a párkapcsolatokban persze. Boldognak mutatkozni, ha szomorú vagy, társaságba menni akkor, ha egyedüllétre vágysz. De ciki azt mondani, hogy igen, nincs jó kedvem, kész, ez is én vagyok, vagy ciki azt mondani, hogy nincs kedvem emberek közé menni, szívesebben lennék egyedül. Ciki a valóságot felvállalni. Már persze ha magának is bevallja az illető, mi a valóság.