Mottó: Az ember nem felejt el semmit, (..) és az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák. Szabó Magda

Tisztelettel köszöntöm a megjelenteket!

11 évvel ezelőtt a Kerületi Újság nevű felhasználó közzétett egy videót azzal a címmel, hogy „Mond el a gyermekednek!” Nem tudom, hogy volt-e közük a szerzőkhöz, de most ez nem is lényeges.

A képkockák drámai módon mutatták be azt a szörnyű tragédiát, amikor feltartott kezű zsidókat, nőket, gyerekeket és férfiakat hurcoltak nyilas katonák a Duna partjára. Kabátjaikat, cipőjüket levetették, aztán egyszerűen halomra lőtték őket. Nézni is rettenetes volt.

Egy gyermek beleugrott a vízbe és csodával határos módon túlélte ezt a szörnyű tragédiát. Aztán változnak a képek és a kislány elindul egy utcán. Néhány másodpercenként éveket növekszik, bár csak a mozgó lábait látni. A ruhái változásai is utalnak az időmúlásra, korhűek. Végül egy időskorú hölgyet látunk szemből, ahogy húzza a bevásárlókocsiját, akinek a háta mögött szkinhedek tűnnek fel. Ordítoznak, kiabálnak és egyre közelebb érnek a túlélőhöz. Körbeveszik, kiabálnak valamit és az egyikük lelocsolja sörrel. Az idős hölgy egy pillanatra megijed, próbál elhajolni, de nem sikerül, fejére ömlik a sör és végig csurog az arcán, a ruháján. A szkinhedek röhögve tovább állnak!

Az így megalázott idős ember, feltételezhetően a magyar holocaust egyik túlélője rendbe szedi a haját, megigazítja a ruháját, megtörli az arcát kifordított tenyérrel. A szemével és a mozdulatával üzen nekünk: még nincs vége. Mikor lesz már ennek vége?
Nagyon meghatott engem ez a kisfilm. Sokszor megnéztem. Az idős hölgy sugározta az újra megbántott büszke emberi méltóságot!

Most itt állunk a Cipők a Duna-parton holokauszt-emlékmű közvetlenségében, amit 2005. április 16-án este avattak fel. A nyilasterror idején folyóba lőtt embereknek állít emléket.
Nincs értelme most idézni a Horthy-rendszer zsidótörvényeit. Nincs értelme elmondani, hogy a budapesti gettóba zárt zsidó származású emberekkel hogyan bántak! Nincs. Mindenki tudja! Azt azonban el kell mondani, hogy a magyaroknak nem kellett német parancs, hogy először vidéken, már az április 28-án kihirdetett aljas rendelet megjelenése előtt, éppen április 16-án kezdték el Északkelet-Magyarország és Kárpátalja gettósítását, ami folytatódott és 1944. november 30-án megnyitották a budapesti gettót is. Szálasi nyilasai, akik német segédlettel vették át a hatalmat Horthy Miklós október 15-i kiugrási kísérletét követően, nácibbak voltak a náciknál!

De vajon miért nem a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, április 16-án emlékezünk rájuk, amikor 2001. év óta így teszünk?
Talán azért, mert a szovjetek, amikor a német megszállás alól szabadították fel Budapestet, egy nagyobb haderővel kerültek szembe a fővárosban. A Budai várnegyedben körülzárt német-magyar csapatok voltak azok, szám szerint 28 000 német, 30 000 magyar és 3000 nyilas volt. Több elhalasztott kísérlet után a mai napon, február 11-én indítottak offenzívát az őket körülvevő szovjet csapatok ellen, hogy elérjék a német arcvonalat.

Nem kívánok ítélkezni. Magam is egyenruhás ember voltam. Tudom, milyen a parancsuralmi rendszer, és el tudom ezt hatványozottan képzelni háborús időszakban is. Nem nevezem őket se hősöknek, sem becsületnélkülieknek! Ma sem! Senki kedvéért sem! Tették a dolgukat, tették, amit muszáj!

Ami szerintem mégis az apropót adja annak, hogy itt állunk most, az éppen az, „ahogy emlékeznek” az utódok és a szimpatizánsok erre az eseményre.
Bár tisztában vannak vele, hogy van egy párizsi békeszerződés (amely 1947. február 10-én kelt, 75 éve), melynek a 4. Cikke szerint: „Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, katonai avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát, fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan e fajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól” – de ők nem törődnek vele!

Összesereglenek a környező országokból, de talán még a világ másik végéről is, ami igazán talán nem is zavarna senkit, ha nem arról szólna ez a nap, hogy az elvetemültebbek korhű egyenruhákban, mindenféle náci jelképeket hordozgatnak magukon és magukkal az egész városban, arra a helyre tartva, ahová a rendőrség éppen engedélyezi nekik a megemlékezést. Aki pedig nem „öltözik be”, az idézi azt a nálunk is bekövetkező, 90-es évek eleji korszakot, amikor a szkinhedek próbálták úgymond „megrendszabályozni” a cigányokat.
Az eszmeiség, amit ezek az utódok hordoznak magukban, újabb kegyetlenkedési hullámokat kelthetnek bármikor, amikor újra ember lesz embernek farkasa.

Sokat lehetne értekezni arról, hogy vannak-e Magyarországon jelenleg is félkatonai vagy álcivil békétlenkedők, akik faji alapon ítélik meg az embereket, de most ezt magukra bízom eldönteni! Mint ahogy azt is, hogy van-e parlamenti párt, amely ennek a rasszista vagy antiszemita felütésű ideológiának teret engedne. Kitörés-múzemumot már akarnak.

Azt sem vázolom, hogy miben különbözik és miben hasonlít a Horthy-rendszer a maihoz. A gyűlölködés természetéről sem beszélek, ismerjük. Nem beszélek róluk! Legyen annyi elég, hogy nem feleslegesen állunk itt és emlékezünk azokra, akiket valaha a nyilasok egyszerűen a Dunába lőttek. Emlékezzünk azokra a zsidókra, cigányokra, melegekre, politikai hovatartozásuk okán üldözöttekre és egyéb meghurcoltakra, akik ártatlanul haltak meg egy eszme miatt, ami örökké újra akar éledni!

Engedjék meg nekem, hogy egy idézettel zárjam a gondolataimat, melyet Horák Magda: a magyar értelmiség veszteségei című könyvének hátlapján olvastam:
„Láttál-e valaha birkanyírást? Mikor az egész nyájat egyenként megnyírják?
Ritka birka pusztul el természetes halállal; s hogy majd leölik őket, az alkatukban él, ezt az érzést vonszolják magukban mezőn-tüskén keresztül; és amint a nyíróolló alá kerülnek, úgy érzik, hogy éppen most teljesül rajtuk a birkavégzet. S amint megkopasztottan, karcsún, megfehéredetten egymásra bámulnak és nem ismerik meg egymást: a túlvilág rétjén érzik magukat, elváltozott hangon bégetnek, érzéseik túl-vannak a halálon.
Ez a juh-élet eleüziszi szertartása; efféle szertartáson estünk át mi is, akik egyelőre életben maradtunk.”
LEVELEK, ROMOK – Weöres Sándor

Jobban kéne figyelnünk egymásra! Nem könnyű, de mégis!